Kean, a színész a Hevesi Sándor Színház színpadán

Meséért, sztoriért, kikapcsolódásért, gondolkodásért, katarzisért jár az ember színházba. És a színészért.

Manapság, mondják, a rendezői színház idejét éljük. A darabválasztás, a vele elmondható üzeneten van a hangsúly, ennek alázatos eszköze a színész. Néha azonban visszalépünk az időben, és rácsodálkozunk a hajdani színészközpontú játékmódra. Amikor azt a darabot tűzik műsorra, amely jól áll a társulat tagjainak, mert olyan színészük van, aki egy-egy patinás szerepre termett. Ilyenkor van az, hogy a nézők – elismerésük jeléül – a premier után kifogják a lovakat a művész kocsija elől, pezsgőt isznak a primadonna a cipőjéből.
A zalaegerszegi teátrum múlt pénteki bemutatója, a Kean a színész (Dumas és Sartre drámái nyomán) egyként szolgálta a rendezői és a színészi fókuszú játékmódot. Az én felfogásomban a társulat látleletet adott a saját sorsáról. Hiszen bemutatta, miként zajlik a nemes küzdelem értünk, nézőkért. És ebben a kutyaszorítóban részletkérdés, ha a díszletet úgy kell megoldani, hogy a nagypolgári miliőn ne látszódjon a kényszerűen spórolós költségvetés.
De félre a gondokkal. Hiszen a darab olyan jutalomjáték a címszereplőnek (plusz egy belső Othellóval), ami ritka ünneppé teszi az előadást, remélhetőleg minél többször, hogy minél jobban összeérjenek az ízek, akár a jó boré.
A XVIII. századi vérbő angol színészt, Kean-t (Farkas Ignác) a nyitójelenetben két főúri hölgy idézi (Kovács Olga, Lőrincz Nikol). A cél, miszerint, lelkesedésük nyomán a néző egyre kíváncsibb legyen, mi több, az ő szemükön át szeressen bele a hősbe, még mielőtt színpadra lép, nos, kicsit nehezen jut el az üzemi hőmérsékletig. Kean maga teremti meg önmaga széles aurájának sűrű levegőjét. Jön, árad, szenved, ittas, szerelmes, kiábrándult, de leginkább profi. Nem csak a figura, alakítója is. Egy ilyen szerepben jó esetben nem hat hét próbaidő rejtezik, hanem egy egész megszenvedett művészélet. A színészé, aki nincs is, mondja Kean, csak látszik. A kedvünkért.
A sztori szerint számtalan hódítás után a dán nagykövet feleségébe ormótlanul beleszerető zsenit egy kis csitri menti meg önmagától és a tehetségére érdemtelen világtól. (No, meg a hitelezőktől.). Tudjuk, a valódi Kean színészetnek nagyon nem tett jót a kispolgári lét. Ezért értjük meg hirtelen: vagy egyszerű józan, unalmas élet, vagy színpadra hordott önpusztítás. Helyettünk megélt helyzetekkel.
A Sztarenki Pál rendezte változat erre a tételre varrta rá az előadást, ügyelve arra, hogy a játszótársakból álló kaleidoszkópnak se kelljen egyik lábáról a másikra állnia. Pap Lujza ezúttal Annaként, Desdemonaként repked, Kovács Olga finoman sértődik, a walesi herceg bőrében Urházy Gábor László ösztönös jókedvében utánozza Kean-t, Baj László nagykövete kimért és előzékeny, Wellmann György súgója, mindenese jóságosan aggódik gazdájáért. Hangulatot ad a kocsmanépi statisztéria, alázattal dolgozik Andics Tibor. A jelmeztervezőn Cselényi Nórán régen volt ekkora teher. Ruháival pótolja ki az üres szegleteket.