Szőke Julianna jelmeztáros birodalmában jártunk a Hevesi Színházban

Kezdjük a legelején. Gábor Miklós színház avató jelmeze létezik még? – kérdem Szőke Juliannát a Zalaegerszegi Heves Sándor Színház jelmeztárosát. juli

– A jellegzetes ballonkabát? Sajnos ez pont hiányzik – mondja Julika, akit „csak” így hív mindenki a Hevesiben. A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, 1983 október 11-én, a színházavató díszelőadáson, Madách, Az ember tragédiája drámájának  Lucifer szerepét a város híres szülötte, Gábor Miklós játszotta. Julika kezdetektől jelmeztáros, de  hogy mennyi ruha, cipő, s egyéb holmi fölött uralkodik a székház tetőtéri raktárában, kapásból nem tudja pontosan megmondani.

- Van már annak nyolc éve is, hogy megváltozott a nyilvántartási rendszerünk, addig több mint hatezer holmi volt a jelmeztárban. Azóta meg csak sokasodtak a jelmezeink – avat azért be raktára titkaiba. S, hogy mindez miért érdekel most bennünket? Talán, mert itt a farsang, a maszkázás időszaka, sokan próbálnak jelmezt kölcsönözni maguknak, hogy egy kicsit más bőrében tetszelegjenek, de más miatt is ide terelt bennünk a kíváncsiság. A legutóbb bemutatott darabban, a Szecsuáni jólélekben, olyan ruhákat láthattunk szereplőkön, amelyeket különböző testrészeknél kitöméssel deformáltak. Így más darabokban ezeket nem nagyon lehet hasznosítani...

- Á, dehogynem! Sok mindent a korábbi darabok jelmezeiből adtunk a színészekre most is. Például jól hasznosíthatók voltak a dohánygyári jelentben a régi munkás ruhák, cipők, bakancsok. Hogy mi miként történik, annak látni kell a folyamatát. De térjünk vissza a kölcsönzésre. A színház nem jelmezkölcsönző. Nem azt mondom, hogy egyedi kéréseket nem teljesítünk. Ha például a fenntartó kér valamit persze, hogy segítünk neki, de olyan nincs, hogy valaki bejöjjön az utcáról és itt pénzért kölcsön vegyen holmikat. Tény, a helyünk is nagyon szűkös már. Ezrével állnak a tárolókon a férfi és a női ruhák, a polcokon a cipők. Én is azért tudok eligazodni köztük, mert egyedül voltam, s vagyok jelmeztáros. Olyan nincs, hogy valamit ne találnék meg! Itt mindent én tettem a helyére  – így Julika, akiről tudni kell, hogy még 1981-ben, az érettségi után közvetlenül, a társulat alakulásának a Zalai Hírlapban megjelent hirdetésére jelentkezett felvételre. Előbb öltöztetőnő lett, majd hamar rábízták a jelmeztár gondozását. Vagyis, Szőke Julianna az egerszegi színház egyik alapító tagja, s nem csak jelmeztáros, hanem jelmeztervező asszisztens is.

- Ott vagyok egy-egy darab jelmezeinek az elkészítésénél, mint a tervező közvetlen segítője. Amikor a jelmeztervező ismerteti az elgondolását, jelen vannak a színház vezetői, a rendező, s megvitatják a javaslatot. Ennek jóváhagyása után kezdődik az anyagbeszerzés. Az új ruhák elkészítése megkezdődik a varrodában, de nem minden holmi készül újként. A tervező végigjárja a raktárt és a kész dolgok között válogat. Sokszor találunk használható ruhákat, cipőket az új darabhoz is. Majd a beszerző nyakába veszi a várost, felkeresi a bolhapiacot is, hogy ráakadjon arra, amit már nem lehet a boltokban beszerezni. Például régi típusú micisapkát már nem kapni sehol sem. S azt is tudni kell, hogy minden új jelmez bekerül a nyilvántartásba, sorsa nyomon követhető – árulja el.

A ruhák között kutat a szemünk. Régi darabok szereplői elevenednek meg előttem, s előkerülnek híres vendégszínészek ruhái is.

- Ezt például Kulka János viselte az Egmontban. (Goethe: Egmontjában, Kulka  Németalföld kormányzóját, Egmont grófot játszotta  darabban az 1987/88-as évadban.) A jelmeztervező Jánoskuti Márta volt. A színháznak nincs főállású jelmeztervezője, minden új darabnak más és a más álmodja meg a fellépő ruháit. Igen érdekes és elismert művészek ők,  például a Szecsuáni jólélek jelmeztervezője a Kossuth-díjas  Szakács Györgyi volt. Érdekes dolgokat is mesélt közben, hiszen nemrég Dubajban dolgozott és látta micsoda gyönyörű holmikat viselnek az ottani nők a csador alatt...

Előkerül egy másik híresség, Inke László jelmeze, aki O’Neill, Egy igaz úr című darabjában  Cornelius Melodyt játszotta az 1984/85-ös évadban. Abban a darabban Vágvölgyi Ilona elképzelése szerint varrták a ruhákat. A vörös felső ma is kitűnő állapotban van.  Elérkezünk a csillogó, vagy éppen sejtelmes nő holmikhoz is. Láthatjuk például Foki Veronika csillogó piros ruháját a tavalyi Csókos asszony című darabból, amelyben Katókát alakította a Kemenesi Tünde álmodta estélyiben, vagy a Debrei Zsuzsa játszotta, Csík György által öltöztetett Mary énekesnő köntösét a Kölyök című darabból. Ezek a holmik a sok szoknya közül előhúzva is szépek, pedig most hiányzik a varázslat: a színésznő belőlük, a hangulat, a fények, a ruhát is még varázslatosabbá tevő színpadi atmoszféra.

- Vagy nézzünk egy torzító hatású holmit, a kitömő jelmezt. A vékony Pap Lujza például ebben a kitömő jelmezben volt egy nagyon kövér szereplő, a Padlizsán, Egressy Zoltán darabjában, a Fafeye, a tenger észben – mutatja Julika, a Tihanyi Ildi jelmeztervező elképzelése szerint készített holmikat, amelyek hatalmas melleket, fart kölcsönöznek viselőjének. – Tudja milyen horror áron készítenek ilyeneket? Saccolja meg! Annál sokkal többért, mint amit mondott, csak ez kétszázezer forint volt. Itt is látszik a színház nem olcsó dolog. De ugye Ön sem akarja mindig ugyan abban ruhákban látni a színészeket? Akkor hol maradna a varázslat? – kérdezi Julika, s az ő szakmájából nézve a dolgokat, tökéletesen igaza van, hiszen emeleti birodalma a színházi illúzió egyik tárháza...

- A Szecsuáni jólélek ruháit nem láthatjuk itt, mert azok a holmik, amelyek a műsoron lévő darabokhoz tartoznak az öltöztetőknél vannak mindaddig, ameddig játszanak bennük. Ott gondoskodnak a tisztításukról, ha kell az alakításukról, javításukról. Vagy az újra koszolásukról – mondja Julika, mert van úgy, hogy a vadonatúj ruhának, cipőnek a szerep szerint koszosnak kell lennie, s idővel a kosz is lekopik a holmikról. – Sajnos, néhány, ilyen célra igen jól alkalmazható anyag kimegy a használatból. Például a hipermangán, amit már nem lehet kapni a gyógyszertárakban sem. Persze, hozzám minden kitisztítva kerül fel, hogy megkezdje hosszú várakozását, míg újra sorra nem kerül valamilyen formában – mondja búcsúzóul Julika.

Kifele menet végig nézek még a tengernyi öltözéken, s hirtelen az jut eszembe, micsoda ricsaj lenne itt, ha ezek a holmik beszélni tudnának az élményeikről...

Győrffy István

2016. február 11.

Zalai Hírlap online