Magyar, de nem savanyú
... olyan világot állít színpadra, amelyet szeretünk nem látni, vagy látatlanban becímkézni.
Szakcsi Lakatos Béla és Csemer Géza musicalje több szempontból is eltér a műfaj írott-íratlan szabályaitól. Abban még nem, hogy külvárosi közegben, élni próbáló, de legtöbbször le- és félrecsúszó kisemberek között játszódik, mint a West Side Story vagy a Chicago.
Abban azonban igen, hogy nincs egyetlen kiemelt történetszála, helyette három vastagabb és sok vékonyabb fonalból szövi a maga színes szőttesét – ettől kicsit egyenetlen is lesz, nem tud minden szálat végigvinni, lesznek csak felvillanó arcélek, de a fontosabb szálak közül is eltűnik egy-egy a gombolyagban. Magam a bűnöző galeri belső viszonyrendszerében keveredtem el egy kicsit, pedig Deres Péter dramaturg sokat dolgozott azon, hogy a kissé rapszodikus szövegkönyv tisztuljon, egyszerűsödjön.
Szokatlan az is, hogy egyáltalán nincs happy end, senkinek, de annyira senkinek, egy kicsi se, hogy még a nyomozó őrnagy (Besenczi Árpád) is elbukik a dohányzás ellen önmagával folytatott küzdelmében. A végére mindenkinek szétmállanak az álmai, egy vagy több szinttel lejjebbre kerül, mint ahol volt. Vegyük hozzá, hogy az alkotók mindezt a nyolcvanas években írták, amikor azért a társadalmi mobilitásról, köztük a romákéról, ha nem is rózsás, de a mainál optimistább elképzeléseink voltak. Talán ezek a sajátosságok is közrejátszanak abban, hogy a színházak nem túl gyakran veszik elő a Cigánykereket. Musical létére, ha nem is a szociografikus megközelítésű drámák vagy a dokumentumszínház elmélyültségével, de mégiscsak egy olyan világot állít színpadra, amelyet szeretünk nem látni, vagy látatlanban becímkézni. Pedig mindezt nagyon jó zenével teszi. A mostani az ötödik bemutatója, Szegvári Menyhért háromszor állította színpadra, Böhm György pedig a József Attila Színház után (2014) most másodszorra rendezte meg.
Túri Erzsébet díszlete egy emeletes, omlatag, gangos lakóházat állít elénk, a hetvenes-nyolcvanas évek Józsefvárosából. (A darab pontos helyszíne a Dankó utca, amelyben ma is egymás mellett él a művészet a szegénységgel és a hajléktalansággal: a számos könyvkiadónak otthont adó irodaépülettel szemben található az Oltalom Karitatív Egyesület.) A művészetet az előadásban Zakariás, a festő képviseli. Kisebb és nagyobb stílű bűnözők, bokszoló, prostituáltak, az elszegényedett valamikori háztulajdonosnő, egyetemista bérlője a ház lakói, akik közül néhányan még reménykednek valami jobb életben: ki művészi, ki sportkarrierben, ki abban, hogy magához veheti az államiból a gyerekeit. Ide érkezik haza a még ’56-ban disszidált, színésznővé lett Miréna.
Egy elhúzható fallal többször láthatóvá teszik a zenekart, Máriás Zsolt karmester pedig (akinek a remek hangszerelés is köszönhető) bárzongoristaként maga is része a játéknak. És ha már zene, említsük meg a Bakó Gábor koreográfiáját pontosan, szépen végigvivő táncosokat is.
A sok szereplőt felvonultató előadásban a társulat jó benyomást kelt, koncentráltan, szép összjátékkal vannak jelen. Debrei Zsuzsanna már többször bizonyította, legutóbb az Evitában, hogy az operett mellett a musical is tud az ő terepe lenni. Mirénában a vagányságot, a nagyvilági dívaságot és a mögötte rejlő esendőséget is meg tudja mutatni. Nagy Dániel Viktor energikus, életteli festőjéből fokozatosan elszivárog a hit, hogy képes lesz kitörni, felemelkedni, és ezzel párhuzamosan telik meg önmagát és környezetét romboló indulattal. A bokszolót játszó Bot Gábor amellett, hogy most is nagyon jól énekel, a sok bonviván szerep után ezt a nagyon más karaktert is meggyőzően hozza. A főszereplők mellett néhány különösen jól eltalált alakítás: kellemes meglepetés a Lönci csövest játszó Ticz András. A homoszexuális fiú egyszerre ziccer szerep és veszélyes terep, és a fiatal színész a sztereotípiákat elkerülve a lehető legjobbat hozza ki belőle. Nem láttam mostanában ennyire mértéktartó és mégis nagyon karakteres meleg-alakítást, finom humorral és tragikus súllyal a végén. Magyar Cecília Arany, a prostituált szerepében karcos iróniájával, sudár szépségével az elveszett lehetőségek hordozója. Talán a színészeknek is, de a nézőknek egészen biztosan örömjáték Ecsedi Erzsébet és Pap Lujza kettőse Babus és Matild szerepében.A mozgalmi dalos múltban ragadt, kicsit együgyű Babus és ápoltja, a tolókocsis, hosszú, ősz haját sapkák mögé gyömöszölő Matild a magukra hagyott, csak egymásban bízható kisemberek jelképévé nőnek az előadás zárlatában, amikor a tolókocsiból kizuhanó Matild hiába nyújtja felénk segítségkérő kezét.
Kissé talán hatásvadász zárlat, de ennyi engedtessék meg Böhm Györgynek, aki biztos kézzel, sok ötlettel, a társulatból sokat kihozva szerzett jó estéket az egerszegi közönségnek. Öröm az is, hogy (négy évtizedes múltja ellenére) újdonságot jelentő musicalt láthattunk a biztonsági játékra törekvő, ezért kevés meglepetést tartogató vidéki évadok sorában. Bizakodva várom a következő bemutatót, amely az országban futótűzként terjedő Boing, boingek és Ray Cooney-vígjátékok után egy szintén ismeretlen vígjáték, Fodor László Érettségije lesz.
Turbuly Lilla
2021. november 4.
https://kutszelistilus.hu/
