Új suli, új emberek - Könyvtár

Új suli, új emberek
Nagy Szimonetta, a sárvári Barabás György Műszaki Szakközépiskola és Szakiskola 11/I osztályos tanulója folytatta Zsuzsi történetét. 

Új suli, új emberek. A kalamajka után úgy döntöttem, hogy egy új történetbe kezdek. Mégpedig a sajátomba. Nem fogom állandóan a telefonomat nyomkodni és hagyni, hogy a lehetőségek elszaladjanak mellettem. Igenis megmutatom, hogy én is érdekes vagyok, hogy én is érek valamit és nemcsak a Facebookon. Már két hét telt el az új suliban. Rengeteg ember jár ide szerintem több mint a másik iskolámban. Néha még eszembe jut, hogy mit tettem Mátéval és Henivel. Eleinte semmiféle megbánást nem éreztem, úgy voltam vele, hogy megérdemlik. Hiszen, gondoljunk csak bele. Nekik csak a külső és a pénz számít. Egy olyan fajta lány, mint én sosem tudott volna beilleszkedni egy olyan társaságba, mint az övüké. Mégis mit kellett volna csinálnom?! Hiszen megérdemelték, nem? Nem...?
         Szóval most itt vagyok az osztályban és várom a tanárt. Érdekes osztályom van. Nincs kimondott klikkesedés, de azért látni a ranglétrát. Ahogy végig nézek ezen az embertömegen egy pillanatra dézsa vu érzésem támad. Mi lenne ha... Nem Zsuzsi! Ezt azonnal verd ki a fejedből! Nem csinálhatod megint! – toroltam meg magamat. Megfogadtam, hogy itt új életet kezdek, úgy, mint a filmekben. A telefonomat nyomkodom, és közben fel-felnézek. Előttem ül két lány, bár nem hallom miről susmognak, de van egy olyan érzésem, hogy rólam. Az ajtó felöli padsor leghátsó padjában ülök egyedül, viszonylag elrejtve. Mellettem két srác ül, nagyon el vannak magukban. Közbe felém pillantanak, és mikor valamelyikükkel találkozik a tekintetem rám mosolyognak, én pedig szégyenlősen megigazítom a szemüvegem és gügyén vigyorgok. A tanár megérkezik a jelentés után mindenki leül. A törtekről tanulunk, de ahogy látom, senkit nem tud lekötni ez az anyag. Mindenki a padtársával sugdolózik, zenét hallgat, vagy éppen igyekszik nem elaludni. A tanár pedig ebből nem vesz észre semmit, vagy ha észre is veszi nem igazán hatja meg a dolog. Éppen lapoztam volna a füzetemben, mikor leesett a tollam. A mellettem lévő padban ülő srác felvette és odaadta.

-         A tollad...

-         Köszi – mosolyodtam el miközben átvettem a tollat

-         Honnan jöttél?

-         A gimiből. Aztán nem tetszett, meg nehéz is volt és most átjöttem ide.

-         Áh, értem. Fasza. Amúgy én Gergő vagyok ez a gyerek itt mellettem meg Ákos.

-         Hali – jött a kisfiús mosollyal együtt a köszönés.

-         Szia, én pedig Zsuzsi vagyok. Bár gondolom, ezt már tudjátok, mert az ofőn már bemutatkoztam.

-         Ja, de azért nem baj, ha elmondod.

Az óra többi részében beszélgettünk, majd a srác közelebb húzta a padjukat és mellém ültek. Az óra végére egész jól kijöttünk és még egy szelfit is toltunk Facebookra és Instagrammra matematikusok hashtaggel. Úgy érzem, hogy ez egy jó kezdet. Már épp mentem volna tesire, mikor eszembe jutott, hogy az osztályteremben hagytam a pulcsimat. Menni akartam vissza, mikor Ákos jött utánam.

-         Várj, Zsuzsi ne menj vissza! Elhoztam a pulcsid.

-         Oh, köszi – na jó, ez most nagyon meglepett. Még sosem hozta utánam senki a pulcsimat, na, jó anyám, de őt most ne vegyük ide. Láttam, hogy Ákos mondani akar valamit, de aztán megrázta a fejét és tovább ment.

-         Aztán hogy tetszik a sulink? – kérdezte egyszer csak.

-         Hát, egész jó. Bár még csak két hete vagyok itt.

-         Jogos. Osztály hogy tetszik?

-         Jobb, mint az előző.

-         Merthogy?

-         Hát... hagyjuk, mindegy.

Kínos csend támadt köztünk. Én idegesen markoltam a pulcsim ujjának a végét. Hogy nem vettem eddig észre, hogy Ákos ilyen helyes? Van az a cuki kisfiús mosolya, de közben a szeme pedig akár egy éhes farkasé, aki bármikor kész lecsapni a báránykákra. Már épp vettem volna elő a telómat, mikor megszólalt.

-         Figyi, elég gáz, de át tudnád küldeni majd a mai matek házit? Marhára nem értem...

-         Persze.

-         Ok, kösz. Na de én most lépek, majd talizunk.

Az óráknak hamar vége lett. A laptopomon gépeltem, mikor észrevettem, hogy a terem teljesen kiürült. A tanári asztalban benne volt a névsor, és mivel most nincs itt senki, úgy gondoltam gyorsan lecsekkolom mindenkinek az adatlapját. Hiszen ebben semmi rossz nincs! A legtöbb lány csöcskidobós képeket rakosgat fel és, vagy valami vacak szerelmes idézetet ír hozzá vagy csak egyszerűen egy nyelvkidugós smilet. Nem igazán olvadtam el a fiúktól sem. Na jó, kivéve egyet. Ákos adatlapján sokat megtudtam a srácról. Szeret kosarazni és focizni, elég vegyes a zenei stílusa és mindenek előtt (persze ha nem kamu) olvas! Aha, komolyan! Na jó, nem olyanokat, mint Shakespeare, vagy Gárdonyi, de akkor is. Ez milyen menő már! Legalább is szerintem. Mikor legközelebb találkozunk, megkérdezem tőle. Egy halk kuncogás hagyta el a számat, mikor valaki megszólalt előttem.

-         Mi olyan vicces?

Akkorát ugrottam, hogy majdnem hanyatt estem a székkel. Mikor összeszedtem magam, láttam, hogy Ákos áll a laptopom mögött és azt próbálja kideríteni, hogy én mit néztem rajta. Mikor rájött elmosolyodott, majd az egeremet megfogta és bejelölte magát ismerősnek.

-         Na, így már csak könnyebb lesz elküldeni a matekot, nem? – mosolyodott el.

-          Jesszus, Ákos. A szívbajt hozod rám. Am, te mit keresel itt? Már vége az óráinknak.

-         Ezt én is kérdezhetném tőled – laposan végignézett rajtam, majd folytatta – Edzésen voltam.

-         Értem – gyorsan lecsuktam a laptopomat, bár már tök mindegy volt.

-         Meddig maradsz?

-         Most készültem hazamenni.

-         Megvárlak, pakolj össze.

-         Kösz.

Gyorsan összepakoltam a motyómat, és közben igyekeztem tök lazának tűnni, több-kevesebb sikerrel. A srácra egyáltalán nem mertem ránézni. Tuti, hogy tiszta vörös az arcom. Mikor kész voltam kinyitotta előttem az ajtót és színpadiasan előre engedett. Itt elnevettük magunkat, majd együtt haza sétáltunk. Nagyon durva, de egy utcányira lakunk egymástól. Megbeszéltük, hogy minden nap együtt jövünk meg megyünk.  Mikor hazaértem úgy ugráltam az ágyon, mint egy idióta . Gyorsan hoztam valami kaját a hűtőből és törökülésben leültem az ágyra a laptoppal. Épp zenét indítottam el, mikor láttam, hogy Ákos írt. Hírtelen azt sem tudtam, hogy mi tévő legyek. És ekkor ugrott be... Vajon Heni is így érezhetett, mikor Viktor írt neki? Ilyen érzés lehet az, ha a kiszemelted rád ír, még csak a matek lecó miatt is? Oh, basszus...Mit csináltam szegény csajjal? Nem csodálom, hogy benyugtatózta magát. Na, de hagyjuk a múltat! Csak előre szabad tekinteni. Csak pozitívan. Vettem egy mély levegőt és megnéztem a chat ablakot.

-         Hali! Ezt a videót nézd meg! https://www.youtube.com/watch?v=nlYlNF30bVg

-         Wááá kecskék! imádom, köszi :D :D

-         Hallod, láttad már a Taylor swiftes verziót? Azon besírsz baszki...xD

-         Jaja, láttam már xD nagyon beteg :D

-         Mit csinálsz?

-         Zenét hallgatok meg neki kéne állni a mateknak...: S

-         Milyen zenét? Ha gondolod, együtt megcsinálhatjuk.

-         De hát, nem azt mondtad, hogy nem érted? :O

-         Ja, tudom, de hátha ketten többre megyünk. ;)

Akkorát sikítottam, hogy azt hittem, hogy kitörik az ablak. Lehetséges volna, hogy bejövök Ákosnak? Hú, de jó lenne már! Ha belegondolok, hogy ő lenne a pasim... úristen! Örömömben elkezdtem ugrálni az ágyon. Hát ez valami rohadt jó érzés. Most már tudom milyen az, ha pillangók repkednek a hasamban. Miután lenyugodtam, visszaírtam neki.

-         Oké.

Azt hiszem, hogy elég szolid voltam. Még beszélgettünk egy jó darabig, majd 11-kor elköszöntünk egymástól.

         Egy hónap telt el. Az osztályba nagyon jól beilleszkedtem. Mindenkivel jóban vagyok és még csak kamu profilt sem kellett csinálnom. Bár bevallom, hogy nagyon hiányzik, mert marhára érdekel, hogy mit dumál pár plázacica a hátam mögött, de Ákosnak hála nem tettem. Nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi hetekben. Már épp indultunk volna haza, mikor megjelent az ajtóban Erika, az osztálytársam.

-         Na, mi van Zsuzsi?

-         Miért mi van?

-         Azt hittem, hogy limuzinnal fogsz hazamenni.

-         Hogy mi?! – lefagytam. Ne... ne ne ne ne ne! Ez nem lehet. Biztos csak viccel.

-         Hát, Máté azt mondta, hogy szeretsz limuzinnal menni különböző bálokba, estélyekre.

-         Zsuzsi, miről beszélnek ezek? – Ákos kérdő tekintettel nézett rám.

-         Én... én...

-         Oh, hogy nem mondtad el neki? Milyen gáz. Azt hittem, hogy Ákos mindenről tud. Hogy mekkora egy kamugép vagy!

-         Mondjátok már el, hogy mi az Isten folyik itt! – fakadt ki a srác.

-         Ha a barátosnéd nem mondta el, akkor én szívesen felvilágosítalak. Zsuzsi nem azért jött el a másik iskolából, mert nehéz volt neki, hanem azért...

-         Elég, fogjátok már be a pofátokat!! – kiabáltam sírva.

-         ... mert kiközösítették. Létrehozott két kamu profilt és beetette két osztálytársát. Viktor és Moira nevében írogatott Heninek és Máténak. Aztán mikor a találkára került a sor, egy bizonyos limuzin jött volna értük. De aztán Máté elég okos volt és nem sokkal az incidens után rájött, hogy az egész sztori mögött a mi drága Zsuzsink áll! Mit gondoltál te kis hazudós ribanc?! Meddig tarthatod titokban?

-         Zsu, ez igaz? – kérdezte tőlem Ákos. Nem akartam ránézni. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. El akartam tűnni innen, de a lábaim nem mozdultak. Csak mereven néztem a padlót és nem akartam elhinni, hogy ez mind velem történik meg.

-         Szólalj már meg, ha téged kérdeznek! – Rika fülsiketítő hangja betöltötte az egész termet.

-         Igen ezt csináltam a picsába is! – tört ki belőlem – Sajnálom az egész kibaszott helyzetet! Most már hagyjatok békén.

Megfogtam a cuccomat és kirohantam a teremből és egy közeli játszótérig meg sem álltam. Beleültem a hintába és próbáltam lenyugtatni magam. Mégis mi a fenét képzeltem magamról, hogy egy ilyen kis városban ez titok marad? Mit gondolhat rólam most Ákos? Minden, amit eddig felépítettem most egy szempillantás alatt romba dőlt. Az új kezdetről dédelgetett álmom véget ért. Megint kezdődik előröl minden. Én nem ezt akartam. Barátokat akartam, szerelmet akartam. Olyan közösség része lenni, ahol elfogadnak, olyannak amilyen valójában vagyok. De ki vagyok én valójában? Valóban az a hazudós ribanc akinek titulálnak? Nem tudom a választ és ez megijeszt. Sokszor érzem úgy magam az osztályban, mintha én egy láthatatlan ketrecben lennék és minden, ami körülöttem történik az igazából egy fiktív valóság. Az is lehet, hogy csak álmodom ezt az egészet. Azt sem tudom, hogy mit akarok igazán az élettől. Mi akarok lenni? Persze, még messze van az érettségi, de akkor is. 9-es vagyok, tudom, hogy ráérek még ilyeneken gondolkodni, de akkor is. Az osztályom nagy része azzal van elfoglalva, hogy holnap milyen ruhába jöjjön, hogy milyen buliba menjen hétvégén, vagy, hogy milyen új telefont vegyen magának. Ez annyira nem én vagyok, de mégis tartozni akarok valakihez. Az egyetlen, akihez úgy éreztem, hogy tartoztam az Ákos volt. Annyi közös témánk van, annyira jól érzem magam vele. Az utóbbi időben már átmentünk egymáshoz filmet nézni vagy tanulni, amiből, igazából ismét csak filmnézés lett. Annyira félek, hogy nem fog többé velem szóba állni vagy a legrosszabb, hogy megutál egy életre. Újabb sírásba kezdtem.

-         Fújd ki! – valaki egy zsepit nyújtott felém. Mikor felnéztem nem akartam hinni a szememnek. Ákos volt az.

-         Te... te mit keresel itt?

-         Aggódtam érted. Miért nem mondtad el? – leült a mellettem lévő hintába. Miután rendbe szedtem magam ránéztem.

-         Féltem.

-         Mitől?

-         Hogy... meg fogsz utálni. Bár tudom, most már tök mindegy.

-         Zsu... hogy mondjam... Nem utáltalak volna. De sokkal szarabbul esik az, hogy Rikától tudtam meg. Mintha hideg zuhanyt kaptam volna.

-         Ugyan mit számított volna, ha tudsz róla? – újabb könnyek gyűltek a szemembe, de már szinte nevettem saját szerencsétlenségemen.

-         Ugyan mit. Ezt most komolyan kérdezed? – láttam rajta, hogy szétrobban a dühtől – Szerinted mit?

-         Nem tudom. Elcsesztem ezt az egészet és hidd el bárcsak vissza fordíthatnám az időt és újra kezdhetném. Elmondanám ezt az egészet, elmondanék mindent, amire kíváncsi vagy. Tudom, hogy most utálsz, de kérlek, hidd el, hogy őszintén mondom, hogy nagyon sajnálom.

-         Nem utállak Zsuzsi, hanem hatalmasat csalódtam benned – felállt a hintáról én pedig lehajtottam a fejemet. Nem voltam képes ránézni.

-         Újra akarod kezdeni? Igazán?- tudtam, hogy előttem áll, de nem akartam szánakozó szemeibe nézni – Nézz rám!

-         Nem...

-         Nézz már rám a francba is.

-         Nem akarok. Miért vagy itt egyébként is? Nézni akarod, hogy mennyire padlón vagyok? Tessék – ránéztem, de ekkor egy olyan dolgot tett, amitől bennem ragadt a szó. Szó szerint. Ugyanis megcsókolt.

-         Azért vagyok itt, mert szeretlek és aggódom érted. Kurva nagyot csalódtam benned, de nem tudnék a tükörbe nézni, ha itt hagynálak. Egyik felem azt mondja, hogy hagyjalak itt, de másik felem meg át akar ölelni és megvigasztalni. 

 

Ez mind három éve történt. Az élet sokszor olyan kihívások elé állítja az embert, amitől a legjobban fél. Nem kell másnak kiadni magunkat, mint amik vagyunk. Nem kellenek kamu profilok, nem kellenek hazugságok, abból mindig csak a baj van. Az jó, ha az embernek van fantáziája, és ha ezt jó dologra tudja fordítani, mint mondjuk az írás, akkor máris jobb ember és tett valamit, ami maradandó. Mindig lesznek olyan emberek, akik nem fogadnak el, mindig lesznek olyanok, akik ítélkeznek, de azokkal az emberekkel nem szabad foglalkozni, hiszen akkor a saját boldogságunkat tesszük kockára. Nekem hatalmas mázlim van Ákossal, akivel az óta is boldog párkapcsolatban élünk. Rájöttem, hogy önző, hazudós liba voltam, akit nem érdekeltek mások érzései. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen is az, ha visszanyal az a bizonyos fagyi. Kellett az élettől egy hatalmas pofon, hogy rájöjjek ki is vagyok valójában, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Most is vannak történeteim, most is vannak ötleteim, de most már okosabb vagyok, mint akkor így egy jó célra fordítom ezt a „tehetségemet”. Eldöntöttem, hogy író leszek. Jelenleg egy blogot vezetek, ami arról szól, hogy az emberben legyen annyi bátorság, hogy önmagát adja. Nem szabad félni az új dolgoktól, légy bátor és kreatív. Ki tudja, lehet, hogy valakinek épp ez tetszik benned? 


Könyvtár
Nagy Szimonetta, a sárvári Barabás György Műszaki Szakközépiskola és Szakiskola 11/I osztályos tanuló írt egy saját történetet, amelyet a Cyber Cyrano inspirált.

Történetünk egy középiskolában játszódik. Léna – más néven Heléna – a történetünk női főszereplője végzős, míg a srác – Gara – már technikusira jár. A történet a könyvtárban kezdődik...

Imádom a könyvek illatát. Ha tehetem, mindig itt vagyok, a suli könyvtárában itt legalább nyugi van és nem kell azon paráznom, hogy valaki megzavar a tanulásban vagy az olvasásban. Ili néni, a könyvtárosunk már az első pillanattól kezdve tárt karokkal várt. Emlékszem, hogy mennyire meglepődött, amikor először bekopogtam a könyvtár ajtaján.

-      Elnézést, van itt valaki? – kukucskálok be a résnyire nyitott ajtón.

-     Igen? – nagy csörömpölés hallatszott a szoba egyik sarkából, majd egy őszülő félben lévő hölgy lépett elő a könyvkupac közül. Ruházata egy bő szoknyából, egy macskás pólóból és egy bő kardigánból állt. Göndör haja szanaszét állt, szemüvegét idegesen igazította meg.

-         Nyitva van a könyvtár? Vagy jöjjek vissza máskor?

-         Jaj, dehogy drágám! – az asszonyság sűrű, pici léptekkel ott termett az ajtó előtt és jobban szemügyre vett – Te most komolyan ide akarsz jönni? – teljesen le volt döbbenve.

-         Igen. Már persze ha nem baj.

-         Dehogy is! Gyere csak kedveském! Ne haragudj, de szerintem ide évek óta nem tette be a lábát diák. Nem is értem, hogy miért tartjuk fent ezt a könyvtára. Persze a tanárok beszoktak ide jönni szakkönyvekért meg a nyomtatás miatt, de... - zavartan rám nézett- Jaj, ne haragudj, hebegek-habogok itt össze –vissza. Kérlek, foglalj helyet! Segíthetek valamiben?

-         Igazából csak egy kis nyugalomra vágyom. Szeretnék körül nézni a könyvtárban – egy pillanatra elhallgattam, majd eszembe jutott, hogy nem is mutatkoztam be – A nevem Léna.

-         Én Ilona vagyok, de szólíts csak Ili néninek. Bátran fedezd fel a könyvtárat. Ha bármiben tudok segíteni, ott leszek hátul az asztalomnál.

Ennek már négy éve. Azóta minden nap, órák előtt és után ide jövök és segítek Ili néninek rendezni a könyveket, tanulni és kikapcsolódni. Rajtunk kívül nem igazán szokott ide jönni senki. Néha napján az iskolavezetőség szokott bejönni egy két fontosabb papír miatt, de ennyi. Szeretem ezt a nyugalmat. Ha kinézek az ablakon egy közeli sportpark látható, a távolban pedig a város tava. Van, hogy felülök a padra és csak nézem a kint zajló életet. A kezemben elengedhetetlen egy könyv, bár van, hogy nem olvasom. Van egy nagyon furcsa szokásom, ami mindig megnevetteti Ili nénit. Ha a kezembe veszek egy számomra új könyvet, mindig belelapozok és megszagolom. Hogy miért? Mert szeretem a könyvek illatát. Úgy tudnám megmagyarázni, mint a drogosoknak a drog. Én ugyan így vagyok a könyvekkel. A könyv az én drogom. Tudod mi a legjobb benne? Hogy egyáltalán nem ártalmas, sőt! Mikor kezembe veszek, egy könyvet úgy érzem, hogy a szereplők körül vesznek. Benne vagyok a történetben. Mivel van saját kulcsom a könyvtárhoz, így van, hogy én megyek el innen utoljára. Azt hiszem, ma is így lesz, mivel Ili néni már szedi össze a cuccait.

-         Kedveském, én most elmegyek. Nem hiszem, hogy visszajönnék, mert Norbiék jönnek haza a kisbabával, de ha úgy van... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.

-         Ugyan Ili néni, nyugodtan menjen csak az unokájához. Üdvözlöm a családot! Vigyázzon magára!

-         Köszönöm drágám! Ha megkérlek fel is mosnál, mielőtt elmész? Elég nagy a mocsok idebent.

-         Persze. Csókolom Ili néni!

-         Szervusz, Lénám!

Egyedül maradtam a könyvek között. Mivel elég sötét volt odakint az eső felhők miatt, felkapcsoltam a villanyt. Körbe néztem, hogy miket kellene még elpakolnom. Mivel a papír munkát Ili néni csinálja, és csak azok vannak hátra, így elkezdtem a Shakespeare köteteket átrendezni. Miután az utolsó könyvet is a helyére raktam, leültem, hogy újra olvassam a kedvenc darabomat tőle. Rómeó és Júlia. Mivel egyedül voltam, így előadtam az erkélyi jelenetet. Ha Júliát alakítottam, felálltam egy székre, ha pedig Rómeót, akkor leugrottam a székről és fél térdre ereszkedtem. Viccesen nézhetett ki, de engem nem zavart. Nagyon élveztem. Zárásként pedig elénekeltem, illetve eltáncoltam a ,,Lehetsz királyt” , majd a ,,Hogy mondjam el” című számot. Miután ezt meguntam, bekapcsoltam egy kis zenét és elkezdtem felsöpörni. Hirtelen éreztem egy kis huzatot, de ahogy hátra néztem, láttam, hogy minden ablak csukva van. Biztos van egy rés az ablakon – gondoltam. Egy tucat könyv hevert a padlón, amiket gyorsan fel akartam rakni a polcra. Odahoztam a létrát és bár elég ingatag volt én felmásztam rá a könyvekkel a kezembe. De ahogy elértem a létra utolsó fokára megszédültem és elvesztettem az egyensúlyomat. Éreztem, hogy nagyon fog fájni a zuhanás. Gyorsan becsuktam a szememet, nem mintha bármin is változtatna. Egy szívdobbanás. Egy halk sikoly és ölelő karok. Várj, mi?! Ölelő karok? Azonnal kinyitottam a szememet és egy sötét, már-már fekete szempár bámult rám.

-         Mázlid, hogy itt voltam – szólalt meg.

-         Hát te meg ki vagy? – kérdeztem rögtön. Gyorsan álló helyzetbe tornásztam magam és a könyveimet magamhoz szorítottam. – Vagyis, köszönöm szépen! Ha nem lettél volna itt tuti, hogy most valamim eltört volna.

-         Szívesen. A nevem Gara. Te ki vagy? A könyvtáros?

-         Nem, én Léna vagyok. Mondjuk úgy, hogy a könyvtáros segédje. Segíthetek valamit?

-         Aha, már ha tudsz – a srác féloldalas mosolyt villantott.

-         Na, mondjad! – itt már én is mosolyogtam. Odasétáltam az asztalhoz és leraktam a könyveket.

-         Olyan könyvet keresek, amiben benne vannak a reneszánsz költők, írók. Magyarra kellene...

-         Harmadik szekrény, negyedik polc, középtáj. Még valami?

Gara meg sem tudott szólalni, majd egy idő után láttam, hogy tetszik neki a dolog. Elment megkeresni a könyvet én pedig elővettem a kis füzetet, amiben feljegyezzük a kikölcsönzött könyveket. Természetesen egy bejegyzés sincs benne. Amiket én szoktam olvasni általában itt kiolvasom, vagy ha haza is viszem, másnap haza hozom, így felesleges felírni. Mikor felpillantottam három könyvvel tért vissza. Ahogy közeledett felém jobban szemügyre vettem. Sportos testalkata volt, de közel sem szálkás. Rövid, barna haj, féloldalas mosoly és hihetetlen szempár. Órákig képes lennék nézni őket. A ruházata egy farmerből és egy absztrakt mintás pólóból állt. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne bámuljam ennyire. Miután beírtam a füzetbe és visszaadtam a könyveket, elrakta azokat és megállt az asztal előtt.

-         Igen?  - kérdeztem.

-         Milyen kis szorgalmas vagy. Mindig itt vagy?

-         Aha, ha tehetem, mindig ide jövök. Nyugis hely.

-         Tetszik nekem is – rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most rám érti vagy a könyvtárra. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok vele – Lehet, hogy többször kéne jönnöm.

-         Hát, ahogy látod nincs tolongás – mosolyodtam el. Nem bírtam elszakadni a tekintetétől.

-         Hm... - ránézett az órájára, majd egy halk sóhaj kíséretében megszólalt – Ideje mennem edzésre. Majd még találkozunk!

-         Milyen edzés?

-         Kosár – ismét egy féloldalas mosoly – Szia Léna!

-         Szia Gara!

Kirázott a hideg, ahogy kimondta a nevem. Te jó ég! Hát ez a srác iszonyú helyes. Ahogy végig gondoltam ezt a kis jelenetet egyre szélesebb lett a mosolyom. Iszonyatos jókedvvel fejeztem be a takarítást és indultam haza.

 

Másnap délután ismét a könyvtárban tevékenykedtem. A tegnapi incidens után nem tudom levakarni magamról a vigyort. Ezt Ili néni is észrevette.

-         Mi a vigyor tárgya, Lénám?

-         Semmi, semmi Ili néni. Igazán semmi.

-         Nem lehet, hogy egy bizonyos Gara van a dologban?

-         Halkabban Ili néni! Még meghallja valaki – fülig vörösödve csitítottam le az e jót nevető könyvtárost. Sietve becsuktam a könyvtár ajtaját, ami nyitva volt.

-         Jól van kedveském! De ebben semmi rossz nincsen. Láttam, hogy tegnap kikölcsönzött három könyvet is.

-         Igen.

-         És milyen volt? Mesélj csak a te Ili nénidnek – néha előtört belőle az idősekre jellemző,,én mindnet tudni akarok” tulajdonság és ilyenkor kénytelen vagyok egy két dolgot mesélni.

-         Hát... nagyon helyes. Magas, barna haja van, és gyönyörű sötét szeme. És mikor kimondta a nevem... hu...

-         Látom, neked nagyon bejön ez a fiú.

-         Ili néni! – sikítottam.

-         Hehehe – nevette el magát – Jól van, nem kell rögtön bekapni az ember fejét.

Miután megtanultam, elköszöntem a nénitől és mentem haza. Mikor a tornacsarnok mellett elmentem, hallottam, hogy valaki vannak bent, így benéztem. Már elég késő volt ahhoz, hogy edzés legyen. Sikerült halkan bemennem, de mikor megláttam, hogy ki van ott bent, rögtön levert a víz. Gara edző cuccban kosarazott. Fülig pirultam. A karjára volt kötve egy zenelejátszó, így nem hallotta meg, mikor leültem és a pad egy hatalmasat nyikorgott. Természetesen én csak még jobban zavarba éreztem magam. És mi a csudát keresek itt amúgy? Jesszus, csak úgy simán beültem ide. Már épp szedtem össze a cuccomat, mikor Gara odafutott hozzám.

-         Szia, Léna! Hát te? – pihegte.

-         Én csak... én csak meghallottam, hogy valaki van a teremben és megnéztem. Bocsi, nem akartalak megzavarni.

-         Semmi gond, már úgyis befejeztem.

-          Rendben. Nem tegnap volt edzésed?

-         De igen, de tudod, néha olyan jó így kikapcsolni. Ilyenkor csak magam vagyok a gondolataimmal...

-         ...és senki sem zavar – fejeztem be a mondatot.

-         Ja! – felelte egy fél mosollyal – Van még valami dolgod?

-         Nem igazán. Most terveztem hazamenni.

-         Ha gondolod, megvárhatnál, aztán megihatnánk valamit.

Ez most randi? Komolyan randira hívott?

-         Oké, persze – pirultam el.

-         Sietek – felelte, majd elfutott az öltöző felé.

Egyedül maradtam ebben a hatalmas teremben. A kosárlabdák ott sorakoztak egymás mellett egy állványon. Odamentem és megpróbáltam kosárra dobni. Körülbelül az ötödik próbálkozásra sikerült, bár nem csont nélkül. Már épp adtam volna fel, mikor Gara mögém lépett és megmutatta, hogy milyen helyzetbe kell állni. Azonnal bement.

-         Látod? – mosolygott – Megy ez, csak megvan a technikája.

-         Váo! Köszi! – megfordultam. Alig volt köztünk pár centi távolság. A levegő csak úgy szikrázott. Bár lehet, hogy csak én képzeltem bele túl sokat. A légzésünk felgyorsult. A szemén kívül nem létezett más. Rátettem a mellkasára a kezemet. Éreztem, hogy az ő pulzusa is megemelkedett. Már csak pár milliméter...