Idekívánkozik egy sajátos megoldás erre a problémára: egyediség. Ideális esetben Az ötödik pecsétet – ami kétségtelenül örökérvényű műalkotás – akkor veszi elő egy alkotói csoport, ha valami mást/újat akar közölni a történettel/történetről. Ha a kísérlet közönséget talál – akkor siker, ha pedig nem, akkor bukás. Ez alapján nehéz megítélni a zalaegerszegi társulat előadását. Nehéz arra a kérdésre válaszolni, mennyi az egyedi, egyéni megoldás, útbejárás – mi pedig akarva-akaratlanul a filmből átvett megoldás. A tér a segítségünkre siethet (Díszlettervező: Csiszár Imre). A vendéglő csak része a térnek, nem egésze – tehát nem központi tér (miképpen a filmben, vagy a Nemzeti előadásában). Ezt a központosságot egy költői kép helyettesíti – ami rendkívül egyedi: egy emelkedő macskaköves út, a színpadról az üres fal felé (a semmibe). Egy bárhol megtalálható utcai villanypózna, ami világít. A legizgalmasabb térelem mégis a középen, fentről dőlten lelógatott fém óralap-váz. A dőltségre azért van szükség, mert egy bizonyos pontról megvilágítva egy kinyitott zsebóra árnyékát veti az üres falra a fémszerkezet (világítás: Gibárti Tibor). Rengeteg megoldás lehet. Képzőművészeti alkotásként uralja a teret fentről; költői, ahogyan a felfelé vezető út is (ezért volt fájdalmas, amikor a záró képben vetítést és robbanáseffektet alkalmaztak, így eltűnt a költőiség – inkább szakadt volna be a fal, vagy zuhant volna le a fémóra, esetleg kattant volna egyet a mutató). Ehhez igazodik a korhű jelmez (Szakács Györgyi) és a kort idéző magyar dalok, amelyek kitöltik a jelenetek közti, átrendezésre szánt időt.

Tér alapján az előadás négy részre tagolható – amiben az út és az óra folyamatosan jelen van: 1. első kocsmai beszélgetés, 2. otthoni események/filozofálás/feljelentés, 3. második kocsmai beszélgetés, 4. nyilas pártház. A 2. részben kifejezetten árulkodó a személyek térbeli elrendezése. A könyvárus (Bellus Attila) az úton megy el a szeretőjéhez és vissza. A filmben ikonikussá váló részlet itt mindenképpen dekonstruálódik, ezzel kivonva azt a vágyunkat, hogy Márkus figuráját újra lássuk – ezzel a színész számára azt a feladatot adva, hogy csak a kocsmai részleteknél építse fel karakterének minden finom kis rezdülését. Az asztalos és felesége (Balogh Tamás – aki számomra legnagyobb találat volt – és Ecsedi Erzsébet) viszonylag hátul csak vacsoráznak. Béla kolléga elől, jobb oldalt feleségével enyelegve túlél (Kiss Ernő és Kovács Olga). Gyurica (Farkas Ignác) pedig bal oldalt, egy pici szegletben, a legkisebb szigetet, mint megfigyelő, birtokolva éli életét, és teszi a leghumánusabb cselekedetet, amit ekkor lehet: gyerekeket ment és az életért küzd (lásd a nagymonológját az először menstruáló lányhoz). Ezen három szereplő elrendezése jelez egyfajta rendezői választ arra, hogy ebben a helyzetben milyen válaszreakciók adhatóak: 1. háttérben méltósággal létezni, csendben – de tudva, érezve a halál jelenlétét, 2. a túlélésért mindent megtenni, ami tőlünk telhető, hogy mi túléljük, 3. szépen, csendben önmagunkat feláldozni másokért. Ha a térben hihetünk, akkor az előadáshoz ez utóbbi áll a legközelebb – ahogyan a szöveg is indukálja. Így kerül a fókusz Farkas Ignác alakítására, akinek Őze Lajos képéhez képest kell léteznie a nézők előtt. A létezése sikeres, mert törekszik mind fizikumával, mind dikciójában is eltolni magától Őze karakterét. Ez a Gyurica indulatos, kíméletlenebb és erőteljesebb. Nem az a gyengének tűnő kis iparos mester, aki csak úgy tesz, mintha feloldódna abban a szellemi különlétezésben, amibe saját magát tette. Habár előfordult egy-pár hamiskás indulat – ami zavaróan volt jelen, de ezt leginkább annak a számlájára írhatjuk, hogy a Thália színpadán adták elő, nem pedig a bepróbált Hevesi Sándoréban.