A békebeli belvárosi hangulatot már csak nyomokban őrző Ady utcában, Gábor Miklós szülőházától talán száz méterre, a 10. számú ház egyik, udvarról nyíló lakása felé mutatnak a nyilak. A lakásszínház azonban ebben az esetben valójában konyhaszínház: régimódi kredences, gázpalackos, lavóros-vizeskannás, kopott cementlapos konyhába ültetik le a nézőt.
A tökéletes társadalomkritikához és az elmúlt évtizedek magyar mentalitásának precíz megjelenítéséhez nem szükséges túl sok kellék. Elég egy Férfi, egy Nő, egy konyha, egy nyertes lottószelvény, na meg egy doboz, amit a kredencbe lehet zárni. Prah (por) - ez van írva "jugóul" a dobozra, amit a Nő apja hozott onnan ajándékként még a 70-es években. Kakaó-, vagy kávépor; már mindegy.
Konyhatragédia: olvastam valahol ezt a műfaji meghatározást a Prah című
Spiró-darabra. A konyha nyilván stimmel, s noha a tragédia kibontakozása közepette jócskán van min nevetni, azért nem valami vidám dolog látni, hogyan hamvad el egy 600 milliót érő papírlapocska, rajta az öt iksszel. Akkor se, ha ez tűnik a legjobb megoldásnak. De ne szaladjunk még ennyire előre.
A parányi tér, az előszoba hamar megtelik,a vendégségbe érkezettek köztük a szerző türelmesen ácsorognak. A héten Spiró György is ellátogatott a zalaegerszegi Ady utca 10. szám alá.
Bemutatóra készül a Hevesi Sándor Színház, ám Spiró György történetének szereplőivel nem a teátrumban találkozhat a közönség, hanem egy lakásban, az Ady utca 10-ben.
Egy szoba a világ, benne a néző- és a játéktér is. Az egyik sarokban konyhakredenc, a tetején befőttesüvegek sorakoznak, polcán poharak, szódásszifon, mellette sparhelt. A Nő krumplit pucol, amikor a Férfi hazatér. A Nő rosszat sejt, pedig arról van szó, hogy ötösük lett a lottón. Elgondolkodnak, mire költik majd azt a rengeteg pénzt...
kezdés: 19:00
bérlet: Keresztury-bérlet
helyszín: Színház
az előadásról: Szálinger Balázs: BECSVÖLGYE
Éva: Dupla élvezet a premier, amikor a nézőtérről olyan egyszerűen könnyűnek és könnyednek látszik ez a bitang nehéz zenés műfaj. Az eszünk hiába tudja, hogy annyi munka van ebben az előadásban, ami egy piramis felépítéséhez kell, a bennünk élő önfeledt néző természetesnek veszi a hibátlan belépést, a tizenegy tagú mindent eljátszó zenekart, az iskolázott énekhangokat, a sokszínű játékot, a takkra lépő tánckart, a zéró üresjáratot, az összes működő poént, a hozzáadott szívet, lelket és tehetséget.
