Menny és pokol között

Nem én találtam ki, hogy minden fesztivál írja önmagát, ami alatt azt kell érteni, hogy az előadások között összefüggések teremtődnek, egyesek aláhúzzák, mások lábjegyzetelik egymást.

Az alábbi három darabot a „Hogyan éljünk túl, vagy hogyan (ne) haljunk bele?” kérdése köti össze, s az ezzel szorosan összefüggő bűn-bűnös problematika, amelynek a végéről fájóan hiányzik a szükségszerű harmadik „bűnhődés” tag.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy benne rejlik-e az alábbi előadásokban a bűnhődés esélye, ám „A nagy füzet”, a „Kebab” és a „Vaknyugat” történeteiben nem nagyon találni.

„A nagy füzet” egy gyermek ikerpárról szól, akiket az anyjuk a háború elől a nagyanyjukhoz menekít, amitől nem jobbra, de hatványozottan rosszabbra fordul a sorsuk, mert a szeretetnélküli ridegtartásban önmagukat kell megedzeni a testi-lelki fájdalom és a sorozatos megalázások elviselésére.

Itt vajon ki a felelős az elvesztett gyermekkorért és a kegyetlenül szerzett koraérettségért? Az anya, a boszorkányszerű nagymama, a gyerekek életében feltűnő beteges, elfojtásos, netán szadista vagy éppen mazochista többi szereplő? Vagy ők is csupán áldozatok valamilyen szinten?

Vagy ott a „Kebab” című kortárs román dráma, amelyben egy olyan tipikus helyzet rögvalós látleletét kapjuk, amelynek tragikus végkifejlete minden, kicsit is értelmes felnőtt számára bekalkulálható, kivéve az érintett tizennégy éves kislányokat, akik félórai ismeretség után elhiszik egy dörzsölt fickónak, hogy táncosnői pályát futhatnak be valamely távoli, vagyis, lehetőleg nem közép-kelet-európai országban. Hogy ott mi lesz velük, könnyen kitalálható, s ami a legmegrázóbb, hogy sorsukban még csak nem is a prostitúció a legdurvább, hanem a velük való bánásmód.

Az, hogy a háború immorális, és akit lehet, azzá is tesz – közhely. De mi a helyzet a civil immoralitással, amelynek működéséhez még csak véghelyzet sem kell, mozgásba jön magától és pusztán önmagáért, ha pedig okkal, akkor pitiáner hatalomvágyból, könnyen jött pénzért, mások nyomora árán beszerzett kényelemért?

„A nagy füzet” ikrei életben maradnak, s küzdenek tovább, Madalinának, a „Kebab” főszereplőjének pokoljáró kiruccanását viszont aljas, „jótevői” által elkövetett gyilkosság zárja.

Az emberi mocsokról szól a harmadik mű is: az ír faluban játszódó „Vaknyugat”-ban egy férfi testvérpár marja-gyötri-sérti-alázza egymást egy életen át nem tudni mikor és miből keletkezett gyűlölet folytán. Egy hitében (vagy inkább egyháza tanításaiban) kételkedő alkoholista katolikus pap próbálja őket keresztényi megbocsátásra bírni eredménytelenül, aki végül öngyilkos lesz, de halálában/halálával sem tudja bűnbánatra bírni a fiúkat, akik talán, egyszer majd, ténylegesen kinyírják egymást.

Ez utóbbi darab (Martin McDonagh műve) jelentősen alulmarad a másik kettővel szemben, mert míg alaphelyzete és karakterei Pinter műveit juttatják eszünkbe, minősége inkább a fogyasztóbarát bulvár jelleget, amit zavaróan tovább erősít Varró Dániel előtérbe kéredzkedő, öntetszelgő fordítása. Ez az előadás amolyan nagyágyúnak számított a Thealteren, hiszen Gothár Péter rendezte, a papot pedig Alföldi Róbert alakította, akinek méltón felzárkózó partnerei voltak a frissen végzett fiatalok: Rétfalvi Tamás, Ficza István és Mészáros Piroska.

Gothár rendezése és díszlete, továbbá Tihanyi Ildikó jelmezei minden szinten a szemetet hordták a színpadra, s ugyan a nyitókép sem nevezhető tüchtignek, a zárlatra nyakig ülünk a mocsokban.

Azt nem tudom, hogy Gianina Carbunariu eredetileg monodrámának vagy többszereplősnek írta-e színművét, azt viszont igen, hogy a szóló (amelyet Borbély B. Emília temesvári színésznő révén ismerhetünk) sokkal jobb, mert szövege és ritmusa feszesebb.

A Thealteren látott változat terjengős és túlbeszélős, és sajnos, egy istennek sem akar véget érni, a szájbarágásnak hála, még a közönség lassúbb felfogású tagjai is rég értenek mindent, amikor még mindig újabb és újabb magyarázó rétegek nyomakodnak rá a műre.

Az előadást Balog József rendezte a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház meghívására, egy remek színésznőt – Madák Zsuzsanna – és két ambiciózus férfi színészt – Barsi Mártont, Mihály Pétert – kapva partneréül. A szikár és visszafogott színészvezetés kopogós-keményen érvényesíti az áldozati drámát, s nem kevésbé az erkölcsi érzék teljes hiányát, illetve annak fokozatos lebomlását.

„A nagy füzet” kétség kívül a fesztivál egyik csúcspontja. Részben az irodalmi alapanyag, Agota Kristof regényének önértéke, illetve a belőle készült színpadi változat sikerültsége, s természetesen Horváth Csaba nem „drámázó”, inkább csak jó érzékű visszafogottsággal felsoroló, a játékot a reálszituációból ki- és átemelő rendezése miatt. A mozgásszínház felé eltolt jelzéses megjelenítési mód, az egyrészt a falusi környezetet, másrészt az élő organizmus összeesését szimbolizáló, zöldségekből álló kellékezés, s nem utolsó sorban a hegedűs Ökrös Csaba hol dramaturgiai, hol a hangulatot oldó/erősítő közreműködése képezik a tartópilléreket, amelyek az előadást az objektív és szubjektív történetmesélés határvonalán tartják. A forma nem öncélú, a (fél)csupasz test kiszolgáltatottsága és kifejezőereje a verbális közlésmód semlegességével párosul, s az ebből keletkező feszültség szüli meg az előadás megrendítő mélységét.

Ami a színészeket illeti, lenyűgözően működik az ensemble hatás: az ikreket játszó Krisztik Csaba és Keresztes Tamás mellett a többiek is, Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Kádas József és Simkó Katalin elképesztő fegyelemmel és koncentrációval dolgoznak.

A tanulság mindhárom esetben keserű, s nem kevés befogadói akarat is kell hozzá, hogy az élhető életbe vetett reményt ne veszítsük el.

Ibos Éva

2013.07.29

Tiszatájonline