Láncreakció (Szálinger Balázs Köztársaság című drámájáról)
Dráma, líra, epika. A három irodalmi műnem, amit – úgy tanultuk – álmunkból felkeltve is illik tudni, sőt, ha nem is fejvesztés, de bukás terhe mellett tudni kell. Líra, dráma, epika.
Ez Szálinger Balázs tavaly megjelent, Köztársaság című kötetének alcíme és egyben műfaji megjelölése. Sűrű kötet, és nem csak a műfaji sokszínűség miatt: köz- és magánélet, antik és modern íródik benne egymás mellé és egymásra, és ahogy a kötet egészében, így van ez a líra és epika közé beékelt, a könyvvel azonos című drámában is.
Ez a dráma nem kis utat járt be a megjelenése óta eltelt másfél év alatt. Először a 2012-es Pécsi országos Színházi Találkozón találkozhatott vele a közönség, felolvasószínházi formá-ban, méghozzá egy, a szokásos felolvasásokhoz képest jóval kidolgozottabb előadáson, La-boda Kornél rendezésében, amelyben a zalaegerszegi nézők által jól ismert Gazsó György játszotta a kalózvezért, a fiatal generáció egyik legtehetségesebb színésze, Tasnádi Bense pedig a másik főszerepet, Gaiust. A bemutatót szervező Színházi Dramaturgok Céhe annyira fontos darabnak tartotta a Köztársaságot, hogy 2012-ben neki szavazták meg Az Évad Leg-jobb Magyar Drámája Díjat. (A díjat minden évben a Magyar Dráma Napján adják át, és az elmúlt évad összes – színpadon bemutatott és nyomtatásban megjelent – új, magyar nyelvű drámája közül választják ki.) Az első nagyszínpadi bemutatóra sem kellett sokat várni: idén februárban Telihay Péter rendezésében vitte színre a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szín-ház. A magyarországi ősbemutatóra azonban Zalaegerszegen került sor, 2013. november 8-án.
A dráma – Suetonius, római történetíró munkáját alapul véve – Kr. e. 75-ben játszódik. Fő-szereplője Gaius (a későbbi Julius Caesar), akit még fiatal római szenátorként ejt foglyul a kalózkodásból élő Hariszteász. Arra, hogy mi lesz majd Caesar sorsa, csak az előadás elején bejátszott rövid animáció (Nagy Orsi munkája) utal: ebben a karikatúraszerűen elrajzolt film-bejátszásban Caesar az újszülött Brutusnak örvendezik, a néző pedig önkéntelenül maga elé mormolja a névhez odatapadt szállóigét – „Te is fiam, Brutus!” Aztán az előadás végén felte-heti magának a kérdést, hogy kire is vonatkozik ez a bizonyos „is”. Ha eddig úgy gondolta volna, hogy Caesar ellenségeire, az őt elárulókra, most hozzáteheti, hogy talán magára Cae-sarra is, hiszen ő sem kímél senkit, kizárólag a saját hatalmi logikája szerint cselekszik, így Brutus tulajdonképpen csak az ő példáját követi. Mert a darab végkicsengése szerint beszél-jen bárki bármit a köztársaságról, a háttérben mindig saját érdekek diktálnak, a hatalom megszerzésére irányuló erőszak pedig láncreakciószerűen terjed tovább.
Ahogy az animáció már jelzi, az ókori történet színpadra állításához a Babarczy László és Sztarenki Pál rendezte előadás hangsúlyozottan mai eszközöket is használ. Ilyenek Cselényi Nóra a kalózoknál rockeresre, Gaius esetében fehér (majd a darab legvégén sötét) öltönyös-re vett jelmezei. Bár a main ebben az esetben nem feltétlenül a kétezres éveket kell érteni: Hariszteász, a kalózvezér például régimódi írógépen ír levelet. Mészáros Tibor szürke, sziklás tájat megjelenítő díszlete kietlen, komor hátteret ad a történetnek.
A cselekmény két szálon fut: az egyik Gaius és Hariszteász, és személyükben két világnézet, két hatalmi-politikai koncepció találkozása és párbaja, amelyekről kiderül, hogy nem is állnak olyan távol egymástól, hiszen ilyen vagy olyan ideológiák alapján, a köztársaság jelszavait felhasználva mind a ketten a saját egyeduralmukat építgetik. A másik pedig a szerelmi vonal, amelynek Hariszteász lánya áll a középpontjában, és ami szintén kapcsolódik apja politikájához és Gaiusszal kapcsolatos terveihez.
Nem könnyű egy történelmi példázatot úgy hozzákötni a mához, hogy abból se ókortörténeti szeminárium, se túlságosan direkt, aktuálpolitikai olvasat ne váljon. A zalaegerszegi előadás igyekszik elkerülni mindkét végletet, ott lebeg valahol a kettő között. Ez az érthető és nyílván szándékolt eldöntetlenség hozzáadódik ahhoz, hogy maga a játékmód sem mutat teljesen egy irányba: vannak alakítások, amelyek az egyszerű történetmesélést és a realista játékot helyezik előtérbe, mások stilizálnának, elemelnének. Vékes Csaba alkatában, de még talán római arcélében is ideális választásnak tűnik Gaius szerepére. Sztoikus nyugalommal és ele-gáns eltartással alakítaná a későbbi császárt, de nem tudja jelentős, karizmatikus egyéniség-nek láttatni, akiről elhihető, hogy Hariszteászt annyira lenyűgözi, hogy egyszemélyes kalózbi-rodalma örökösét és leendő vejét látja benne. Míg Gaiust kizárólag a hideg racionalitás irá-nyítja, és nem hagy teret a saját érzelmeinek sem, Farkas Ignác Hariszteászában mind a kettő megfér, és ezzel jóval plasztikusabb karaktert tud adni a kalózvezérnek. Jót tenne az előadásnak, ha kettejük alakítása egyensúlyban lenne.
A dráma időmértékes verselésben íródott, de amíg a szöveget olvasva ez egyértelműen ér-ződik, az előadásban szinte csak Urházy Gábor László (Arianész) szövegmondásából hallatszik ki a metrum, ezért az ő játéka némileg elüt a többiekétől, és erre ráerősít az is, hogy időn-ként patetikuséneklő hangsúlyt is ad a mondatoknak. De rá is igaz, ami általában elmondha-tó az előadásról, hogy a bemutató után egy hónappal újranézve, a színészi alakítások sokat értek és finomodtak. Így van ez a Hariszteász lányát, Sophiat játszó Kovács Olgával is, aki a kamaszlány túl hevesre hangolt érzelmi kitöréseiből nyesegetett le, jóval természetesebbé téve így a karaktert. Aki viszont már a bemutatón is pontosan értette és érezte a szerepéhez illő hangnemet, az – a napokban Aase-díjat kapott – Ecsedi Erzsébet: természetes egyszerű-séggel, iróniával és öniróniával formálja meg a dajkát.
Az előadásban váltakoznak a Gaius és Hariszteász dialógusára épülő, statikus jelenetek a mozgalmasabb részekkel, mint amilyen például a kalózok mulatsága vagy Délea (Lupaneszku Vivien) meggyilkolása. Annak ellenére, hogy a bemutató óta az előadás hossza nem változott (a két felvonás negyed tízig tart), mégis feszesebbé, koncentráltabbá vált.
Az előadás során hol itt, hol ott csillan fel egy-egy szellemes mondás, költői monológ az „ál-landó sorcserék túlfőtt demokráciájáról”, az „áfonyacombú” Déleáról vagy éppen arról, hogy férfinak hinni csak akkor érdemes, ha „ló legel a sírján”. És ahogy a szövegben felcsillannak a mondatok, ugyanúgy az előadásban is vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek, értékes részletek. Ami az összbenyomást illeti, az mégis inkább a tisztességes, korrekt munkáé, amelyből azonban hiányzik a reveláció, az átható erő.
Turbuly Lilla
Pannon Tükör 2013. 6. száma
