Janne Teller regénye, a Semmi a Tantermi Deszkán
Kopott padok, szabadszájú diákok, festett hajú-körmű lányok, ábrándos vagy épp kemény hangú srácok. Akik persze elég okosak, ahhoz, hogy irritálják a középszerű tanárokat. Nincs ebben semmi. Bárhol a világon így néz ki egy középiskola. Vagy mégsem?
Tizennégy évvel ezelőtt nagy port kavart a dán Janne Teller regénye. A Semmitől annyira megijedtek, hogy sebtében betiltották. Abban a felvilágosult Dániában! A tekintetüket a fiatalok jelzéseiről rutinosan elfordító felnőttek tanácstalanságára jellemző, hogy aztán mégis díjat akasztottak a regényíró nyakába, s azzal a mozdulattal kötelező olvasmánnyá tették a művet. Most akkor ártalmas, vagy nagyon is az életre nevel?A Semmi ugyanis alapkérdéseket fogalmaz meg, jóllehet, valóban durván, drasztikusan. Az a színház - például a Hevesi Zalaegerszegen - amelyik műsorára tűzi, számíthat a meghökkenésre. A történet szerint Pierre Anthon, az osztály egyik különc tagja nem egyebet állít a szilvafán ülve és üvöltve, mint azt, hogy semminek sincs értelme az életben. De tényleg. Se a tanulásnak, se a szeretetnek, szerelemnek, vallásnak, hitnek. Hiszen úgyis ott a halál a végén, akkor meg? Pierre lehet, hogy provokatőr, mindenesetre ijedelemre, majd haragra, aztán cselekvésre késztet. A társai megpróbálják megbizonyítani, igenis van értelem az életben, megépítik a fontos dolgok halmát. Először emlékkönyvi lapokból, magas sarkú szandálból, jelvényből, virágcsokorból. A sodródás törvényszerű, rájönnek, a fán ücsörgő kegyetlen srác valójában a saját lelkiismeretük, a saját vergődésük, a saját útkeresésük eleven jelképe. Akit nem lehet csak úgy leparancsolni onnan. A fontos dolgok áldozattá lényegülnek: kell a szerelmes lány szüzessége, a vallásos fiúval ellopatott templomi kereszt, a gitártehetség fiú ujja, a kedvenc kutyus feje, a halott kishúg kiásott teteme. Mégsem állítható, hogy a kiforratlan gyermeki személyiség ok nélküli durvulásával állnánk szemben. Elvégre az érti az élet értelmét, aki le tud mondani minden fontosnak látszóról, hogy végső válaszokat kaphasson.
Végkicsengés? A gyerekeket felkapja a hírnév, a halmot híres amerikai múzeum vásárolja meg, a srácok profi médiacelebként nyilatkoznak. Pierre Anthon persze ezen is átlát: milyen hit az, amit el lehet adni?
Úgy vélem, Madák Zsuzsanna dramaturg-rendező és egyre erősebb csapata (most Magyar Cecília, Mihály Péter, Zsíros Viktor, Lupaneszku Vivien és Lengyel Noémi) rendkívüli folyamatot indított el. A bemutatón részt vevő ifjú nézősereg lelkébe legalábbis elképesztően mélyen belekarcoltak. Minden iskola hálás lehet, ahova majd eljutnak. Nem lehet majd félrefordított fejjel elmenni a maró kérdések mellett. És talán a felnőttek is kérdeznek majd.
Készüljünk. Ha szerencsénk van, eszköztelenül, de okos elszánással építenek új generációt a Hevesiben. Sajnos a semmiből. Talán mégis lesz valami.
Arany Horváth Zsuzsa
2014. október 06.
