Ahol a fény nem fényűzés - A Hevesi színház világosítótárának rejtelmei
Hogy hány lámpa van a Hevesi színházban, azt meg lehet mondani a leltár alapján, de azt, hogy estéről estére mennyit használnak, szinte képtelenség.
Minden előadásnak más a fényigénye, s a színpadnál több mint kétszáz lámpa fényét kell irányítani. Hogyan történik ez? Erről beszélgetünk Váczy Zoltánnal a színház világosító tárának helyettes vezetőjével.
-Ami világít az épületben, azért mi felelünk. A közelmúltban újítottuk fel például az öltözők világítását, de természetesen a fő hangsúly a színpadon van. Oda kell beadnunk minden tudásunkat, vagyis a színpad fényigénye soha sem fényűzés – mondja Zoltán, akivel bejárjuk a színpadot. Még reggel van, de már keményen dolgoznak a díszletépítők. A dzsungel könyve című darab díszleteit állítják fel. Zoltán kis vasajtókat emel fel a padozat síkjából, ezek az áramcsapdák, ami azt jelenti, hogy itt lehet csatlakoztatni azokat az áramköröket, amelyeket a díszletbe építettek be. Ezek lehetnek fényslagok, amelyek például a dzsungel fáira futnak fel, más esetben egy falikarhoz, vagy egyéb fali, mennyezeti lámpához vezetnek el, netán egy lépcső élét megvilágító izzósorhoz visznek áramot. Minden lehetséges, amit technikailag megoldható...
- A magasban – mutat Zoltán a dzsungel fái fölé – három mozgatható világító tartó látható, ezekre egyenként tíz-tíz reflektor szerelhető. A tartókat le tudjuk ereszteni a padlóra és ott szereljük fel rá a szükséges mennyiségű lámpatestet, annyit, amennyi a darab megvilágításához a színpad belsőben kell. Ekkor készítjük elő a világítás színeit is, amit színes fóliákkal oldunk meg. Ez a sok áramkör a fénypultban fut össze, ahonnan a darab alatt a fények vezérlése történik. Pontosabban, ehhez még jönnek azok a segítők, akik a fejgépeket kezelik, illetve azok, akik a színpadon az egyedi kiegészítéseket működtetik. A színpadon 230 lámpával lehet különböző feladatokat teljesíteni. Mindegyiknek száma van, s a világosítóknak pontosan kell tudni, hogy a szám mögött lévő lámpa hova, s hogyan világít – avat be a háttér titkaiba Zoltán. Elmondja, hogy a fénypult korszerű berendezés, többet tud mint a teljes lámpapark, de hát mindent nem lehet egyszerre megújítani.
A nézőtér mögötti, üveg elejű helyiségben dolgozik a fénypultot kezelő világosító. Zoltán egy forgatókönyvet vesz elő. A jobboldali lapokon látható a leírt szöveg, a bal oldali oldalak üresek. Azaz mégsem, mert erre rengeteg jelet, szót írtak fel kézzel, több bejegyzést átnyilaztak a másik oldali szöveghez.
- Ezek a mi végszavaink! Tehát nálunk is van végszó, ami azt jelenti, hogy elhangzásukkor valamilyen fénymegoldást kell elindítanunk. Be kell kapcsolni egy lámpát, villogtatni kell egy fényslagot, netán el kell indítanunk egy villámlást, vagy éppen használni kell a fejgépeket és így tovább. Hogy mindezt ki találja ki? A rendező és mi. Amikor elkezdődnek a színpadi próbák, akkor a Gibárti Tibor a fővilágosító, vagy én elkezdjük nézni, hogy mi történik a színpadon. Ez úgy két, három héttel megelőzi a főpróbákat. Ilyenkor még nincs meg a díszlet világítási felszerelése, mi azon gondolkozunk, hogy hova, milyen fény kellene, mit javasolunk majd a rendezőnek, illetve, próbáljuk kitalálni, hogy milyen érdekes fénymegoldás dobná fel a jelenetet. Ezt követően leül velünk a rendező és átbeszéljük az elképzelésünket, egyeztetjük az ő meglátásaival, kívánalmaival. Amikor megtörténik az első főpróba - úgy egy héttel a bemutató előtt -, már a fénypult előtt beszéljük át a rendezővel pontról pontra a forgatókönyvet, s beírjuk a fénykövetelményeket. Ezt követően jön az áramkörök szerelése a díszleteken, beállítjuk a lámpákat, a füstgépeket, mert ez utóbbiakat is mi kezeljük. A legtöbbször késő éjszakába nyúlóan történik a fények beállítása, mert ilyenkor már nincs itt senki, s nem zavar bennünk mások mozgása – meséli Zoltán.
Arra a kérdésre, hogy mi a szép a világosító munkában Zoltán azt válaszolja, hogy minden. Villanyszerelőként végzett, számos helyen dolgozott, de sehol sem maradt meg sokáig, mígnem 2002-ben próbálkozott meg a színházzal. Járt korábban is előadásokra, nem volt teljesen ismeretlen számára ez a világ, de azt nem gondolta volna, hogy ez lesz az eddigi leghosszabb munkahelye, ahonnan egyáltalán nem kívánkozik el.
- Ez egy közvetlen világ. Itt mindenki tegezi egymást, tudja, hogy a másik munkájától is függ az ő teljesítménye, ezért is becsülik társaikat az itt dolgozók. Leérettségiztem, s a Színművészeti egyetemen elvégeztem az Oktopus Multimédia Intézet két éves világosító kurzusát. Az a varázsa ennek a munkának, hogy rendkívül változatos, kreativitásra ösztönöz, minden előadás mást kíván, s minden évad újat hoz. Az idén talán A dzsungel könyve volt a legnagyobb kihívás, de újszerű volt a Liliom fényigénye és az Én és a kisöcsémé is. Ez utóbbinál először használtunk led technológiát, melynek szerelésében egy fiatal kollégánk Németh László jeleskedett. Én a legtöbbet Gibárti Tibortól a színház fővilágosítójától tanultam – összegez Zoltán.
A voltak-e nagy hibák, netán kínos malőrök kérdésre egyértelmű nemmel válaszol. Olyan előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatban kiégett egy égő. Például Ruszt József Ember tragédiája alatt, a lehető legfontosabb pillanatban adta meg magát egy reflektor. A színész azonnal feltalálta magát, odébb ült a színpadon. A nézők többsége még csak észre sem vette, hogy nem várt esemény szemtanúja volt.
- A hónap végén lesz Agatha Christie Tíz kicsi néger című bűnügyi regényének színpadi változata, az ...És már senki sem! című kriminek a bemutatója. Itt még hátra van a fény forgatókönyvének rögzítése és a programozás. Az biztos, mindent bevilágítunk, amit csak kérnek tőlünk, illetve ami lehetséges. Azt szoktuk mondani, csak azt ne kérjék, hogy görbén haladjon a fény, ezen kívül a többit megoldjuk – mondja viccelődve elköszönésemkor Váczy Zoltán, aki, illetve akinek a munkatársai a színházban a néző szeme, hiszen mindent úgy lát a közönség, ahogyan ők világosítanak...
Győrffy István
2017. március 30.
