Sorsfintoroktól az örökös tagságig

Többször próbálta a sors eltéríteni, de nem adta fel. Balogh Tamás színművész bár már gyerekként rendre szerepeket kapott, és színészi pályáról álmodott, csak 31 évesen talált rá erre az útra. Közben többször döntött e bizonytalan jövő mellett a biztosabb másik lehetőség(ek) ellenére. Az idén a zalaegerszegi színház Örökös tagjai közé választotta.


baloghtamas 

– Az örökös tagság öröm vagy van benne fájdalom is? Elég hozzá, hogy 31 éve a színház tagja?

– Abszolút öröm, meglepetés, a megbecsülés jele. Mindig direktori döntés és nem elég hozzá sok éven át egy helyen dolgozni, hanem valamit le is kell tenni az asztalra. Jó társaságba került az arcképem a színház bejáratnál, és ez megnyugtató.

– Sokféle „poszton” próbálta ki magát a színészet előtt. Miért?

- Először a behatároltság miatt, később tudatosan. Állandóan jelentkeztem a színművészetire, sikertelenül. Végül harmadik alkalom után azt mondta az egyik tanár, „Tamás, maga inkább rendezői alkat. Ha szerez egy diplomát, felveszem:” A leggyorsabban népművelő – könyvtáros szakot tudtam elvégezni, aztán sajnos disszidált a nevezett tanár, és megint nem vettek fel. De hasznos volt ez a szak, jó tanárok voltak, szerettem a művészettörténetet.

– És valóban jó rendező lenne?

– Ez nem derült ki. Bár az első amatőr társulatnál rendeztem is, meg egyszer komolyabban szóba jött egy interaktív gyerekelőadás során, de azóta színészként olyan izgalmas feladatokat kaptam, hogy ez a vonal elmaradt. De egyébként legelső vágyam kisgyerekként az volt, hogy karmester legyek. Akkor minden vasárnap volt Debrecenben térzene, anyám karján ülve ezt hallgattam és elbűvölt a karmester. De az is meghatározó volt, amikor szintén gyerekként elvitt anyám egy János vitéz előadásra és a szünetben sírva fakadtam, hogy én nem lehetek a színpadon, hogy nem én vagyok a János vitéz. Utána sokáig úgy mutatkoztam be, hogy Tamás Emil János vitéz.

– Édesapja nyomdokaiba sosem akart lépni? Elegáns megjelenése miatt ez is illene Önhöz.

– Apám ügyvéd volt és a családban sok jogász és pap, magas rendű pap volt. Kvalifikáltak voltuk, úgynevezett „úri gyerek” voltam, rajtam maradt ez az öltözködési stílus.

– És egy ilyen család nem botránkozott meg a színészi tervek miatt?

– Nem. Nagyon nyitottak voltak. Ahogy általában a debreceniek. Először zenei vonalon indultam, ezt a nagybátyám példájának is köszönhetem. 5 évesen hegedültem nyolcados hegedűn, ami nincs is, mert negyedes a legkisebb és csodagyerek koncertet akartak nekem szervezni. Végül a családdal úgy döntöttünk, hogy mégse legyen ez. A hegedű is elmaradt, zongorát próbáltam, de nem tetszet. Majd zenei gimnáziumban fagottozni tanultam végül. De ebből az iskolából a jeles szakmai eredményem ellenére kirúgtak, mert táncosként részt vettem akkor a Faust opera balett betétében, ami nem tetszett az igazgatónak.

– Fiúként balettezni nem volt ciki?

– Nem. És elárulom, akkor jó egy férfi balett táncos, ha férfi és nem férfinak látszik. Van olyan elem, amit csak férfi tud előadni. 10 évig baletteztem, mivel színész akartam lenni, gondoltam majd hasznát veszem. Aztán nem. Csak egyszer, egy szösszenetnyit táncoltam. De mozgáskultúrát adott, ennek hasznát vettem. A zenei műveltség is jól jött. A fagott olyan jól ment, hogy el kellett dönteni, hogy zeneművészeti vagy színészet. Maradtam ennél. A zenében pedig maradtam klasszikus párti. Sokan azt mondják, sok mindenbe belefogok és abbahagyom. Ez csak a látszat. Minden érdekelt, sok terület.

– Ez gondolom jól jött a különböző karakterek megformálásánál.

– Ezért csináltam. Ma is a szabad szellemi kapacitásom ilyenre fordítom. Például nagyon szeretem a népmeséket.

– A könyvtáros múltból csak a saját könyvgyűjtemény maradt?

– Igen, sosem akartam könyvtáros lenni, pedig ajánlottak állást. Inkább lettem sztirpíztánc koreográfus. Jól is ment. Figyelmeztettek, ha nem hagyom abba, ott ragadok. Ott hagytam.

– Végül is hogyan jött a színészet?

– Otthon vacsoráztam, amikor felhívott Ascher Tamás, hogy eljönnék-e a kaposvári színházban? Mondtam, én most két kanál leves között vagyok, de lemegyek megnézni két előadást. És tetszett. Utána jött Kecskemét, majd Veszprém és 1987-től Zalaegerszeg.

– A sokféle érdeklődés a pálya mellett is megmaradt?

– Igen. Például a gasztronómia és annak minden tartozéka, az alapanyagok, a fűszerek, a szerszámok. Az ország első „tévés szakácsa” is én voltam. Vettem is egy házat Zalatárnokon, hogy majd a sorozat árából felújítom. Aztán jött egy kormányváltás és ezzel műsorváltás. A ház sosem újult fel, viszont a kertjét tudtam hasznosítani. Főzni még a nagymamámtól tanultam, aki fogta a kezem és együtt kevertük a fakanállal az ételt.

– A fűszerek miért emelkednek ki a sorból?

– Mindig érdekeltek. És bár sok erről szóló könyv van, káoszt látok. Rendet szeretnék ebben teremteni. Írtam egy egyelőre kiadatlan könyvet, melyben botanikai leírás, latin név, az összes magyar elnevezés, felhasználás, fűszer szótár szerepel.

– A sors sokszor próbára tette. Sosem adta fel?

– Nem olyan alkat vagyok. Meg ami bánt, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam.

– Végül is így visszatekintve ez volt a jó út?

– Azt már sosem tudjuk meg. Nem én szövöm a sorsfonalát.

– Mi volt a pályán a legnehezebb?

– Amikor a színészt magára hagyják, a rendezői koncepció nem világos.

– Tervek, álmok?

– Többnyire sikerültek. Az ismertséggel együtt nő a felelősség is, ez megnehezíti a dolgot, több a teher. Jobban nézik, hogy bakizom-e.

– Volt emlékezetes baki?

– Igen, az egyik még fiatal koromban egy Kosztolányi esten. Nem jutott eszembe két versszak és ott helyben improvizáltam. Meg is kérdezték ez melyik változat, mert még nem olvasták.

– Család?

– Borcsa lányom táncművész. Van két unokám, egy első elemis és egy óvodás. Éppen most voltak itt. Főztem nekik finomat.

– Közös alkotás volt? Fogta az unokája kezét a fakanálon?

– Nem, ahhoz még kicsik, de majd eljön annak is az ideje.

Bánfi Kati

2018. július 02.

ZalaMédia online