Ambiciózus fiatal, aki folyamatosan keresi a fejlődési lehetőségeket - Beszélgetés Ticz András színművésszel
Aki látta a Hevesi Sándor Színházban a Dzsungel Könyvét és az Advent a Hargitán című darabot – hogy csak néhányat említsünk, melyben András játszott-, az láthatta, hogy Ticz András épp úgy megállja a helyét egy mesés közegben, mint egy drámai hangvételű darabban. Ez nem véletlen, hiszen a zalaegerszegi színház fiatal színművésze minden energiájával törekszik a lehető legtöbbet kihozni magából minden fajta környezetben. Lendületes, tudásvágya hatalmas s nem fél kérdezni, figyelni, tanulni.
Az Advent a Hargitán egy olyan erős, jellemábrázoló darab, mely nagy felkészülést és önfegyelmet kíván a színészektől. Nem volt ezt nehéz kivitelezni ilyen fiatalon?
- Nagy örömmel fogtam hozzá ehhez a munkához is, nem magára a nehézségre koncentráltam, hanem a minél tökéletesebb megformálásra. A szerep szerint 21 éves vagyok a darabban, lendületes, energikus és szélsőséges érzelmi világú fiatal, akit szerelmi csalódás ért. Talán ezeknek köszönhető, hogy nagyon közel éreztem magamhoz a karakteremet. A színész feladatához tartozik, hogy felelevenítse azokat az emlékeit, és az emlékekhez tartozó érzelmi világot, amik a darab témájához kapcsolódnak. A szerelmi csalódásokat, a féltékenységet, a fájdalmakat, a bizalom hiányát és azokat az érzelmi váltakozásokat, amik ott vannak minden ember életében. Ha ez sikerül, az már hozzátesz a darabhoz és a hitelességemhez. Persze van még mit mélyítsek a jellemábrázolásomon, hiszen a próbafolyamat nem biztosít erre mindig elegendő időt, de így előadásról előadásra is képes vagyok meglepni önmagamat és a játszótársaimat.
Egy ilyen drámai szerep megformálásakor miként tud a színész úgy azonosulni, hogy az nem nyomja rá a bélyegét a magánéletére, mindennapjaira?
-A színész jelen esetben én vagyok, és azt kell, hogy mondjam, nekem nehezen megy. Mondják a kollégák, hogy „le kell tenni az öltözőben a szerepet és nem szabad hazavinni”. Mégis, én viszem mindenhova magammal a szerepemet. Naphosszat zakatoló agy, álmatlan vagy épp rémálommal teli éjszakák sora. Ugyanakkor a magánéletemre olyan szinten nem nyomja rám a bélyegét, hogy a családommal megváltozzon a kapcsolatom, vagy ellökjem magamtól a párom, barátaim. Inkább magamban őrlődöm. Egyébként nem tartom ezt bajnak, hiszen hozzásegít a beleéléshez. Mindent meg akarok tenni azért, hogy minél jobb, hitelesebb legyek.
Magánéletedben is hasonlóan impulzív vagy?
-Igen. Nagyon sok mindent szeretnék csinálni, naponta újabb és újabb ötleteim és benyomásiam vannak, hogy minek kellene nekikezdnem, elég széles palettán mozognak a gondolataim.
Mi vezetett a színészi pályára?
-Egy hosszú út. Ugyanis gyerekkoromtól kezdve építészmérnök akartam lenni. Mialatt a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskola tanulója voltam, folyamatosan jártam verset szavalni, táncolni, zenélni, de színházhoz nem volt közöm, csak mint néző. Végül a középiskola utolsó évében beálltam a színjátszó körbe, ahol egy 15 perces etűdöt adtunk elő. Végül ennek a döntésemnek, hogy beállok és Halmai Gergelynek (aki színjátszó csoportot vezette) köszönhettem, hogy elém került egy szereplehetőség a Veszprémi Petőfi Színházban.
Egyik ámulatból a másikba estem, miközben olyanok között játszottam, mint Reviczky Gábor, Eperjes Károly, vagy Esztergályos Cecília, akiket kicsi koromtól kezdve csak messziről csodálhattam. Elképesztő élmény volt. Olyannyira megfogott az ottani légkör, a próbafolyamat, a munka, hogy a közgazdaságtan egyre jobban háttérbe szorult. Világos volt, hogy nekem ez lesz utam, bár a szüleimnek az elején még azt se mertem megmondani, hogy bekerültem a színházba. Ennek ellenére felvételiztem a kaposvári színművészetire, ahova elsőre fel is vettek. Azóta sem bántam meg a döntésem, ebben a szakmában önmagam lehetek, szabadon, kötöttségek nélkül. Elvégre bármi lehetek, ami csak szeretnék, egyik nap dzsungel-fiú, másik nap hősszerelmes, aztán kamasz vagy épp főherceg.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban 2016-ban játszottál először a nagyszínpadon, a Dzsungel könyvében. Hogyan keveredtél ide?
-Máriás Zsolt, a Hevesi Sándor Színház zenei vezetője dolgozott velünk Kaposváron, ahol közben Mauglit is keresett az előbb említett Dzsungel könyvéhez. Alkalmasnak talált a szerepre, eljöttem és maradtam. Szerencsés voltam, mert Besenczi Árpád igazgató látta bennem a lehetőséget és nem csak a gyakorlati évre jöhettem, hanem idén, mint frissen diplomázott pályakezdőt le is szerződtetett.
Veszprémben születtél, Kaposváron jártál egyetemre, most pedig itt élsz Zalaegerszegen. Az állomások között nyilván még jártál ezer helyen, hiszen a színészet egy „többlaki” munka. Kell ehhez egyfajta mentalitás, hogy ezt bírja az ember idegekkel?
-Úgy gondolom, hogy igen. Már gyerekkoromtól kezdve sokat utaztam, táboroztam, a honvágyam valahogy soha nem volt erős. Persze nagyon jó érzés, amikor megyek haza és elém tárul az otthoni táj, de nem játszik ez központi szerepet az életemben. Tisztában vagyok vele, hogy amennyiben bővíteni szeretném a tapasztalataimat, úgy nem ragadhatok le egyetlen biztonságosnak vélt közegben. Ki kell mozdulnom a komfortzónámból. Ez az életforma a szakmával jár és nekem tökéletesen megfelel. Meg kell találnunk a helyünket a világban, de ez nem megy útkeresés nélkül.
Térjünk rá egy fontos kérdésre. Azok után, hogy az elején nem merted elárulni a színészi ambícióid a szüleidnek, mit szóltak hozzá a pályamódosítás után?
- Mint bármely gyerek szülei, az én szüleim is féltik a gyerekeiket, igyekeznek biztonságos útra terelni őket. Vékony testalkatú voltam mindig is, így a szüleim sokszor mondták, hogy „Fiam, tanulj, mert fizikai munkára úgysem leszel alkalmas!”. De azt kell, hogy mondjam tévedtek. A színészet testet, lelket és elmét teljes mértékben igénybe vevő dolog. Ha igazán jó akar lenni az ember, nem spórolhat semmivel sem, és én igyekszem így tenni. A szervezetem pedig alkalmazkodik az igényekhez.
Másik utat választottam, mint amit elvártak tőlem. Ezt persze nem fogadták könnyedén és okoztam nekik 2-3 aggodalommal teli évet, de mindig mellém álltak és támogattak, saját meggyőződésük ellenére. Jó látni, hogy ma már örülnek a sikereimnek, hogy büszkék rám.
Sárvári Viktória
2018. december 14.
Zalaegerszegi 7Nap
