Az emberismeretemből építkezem - Beszélgetés Ecsedi Erzsébettel
Idén Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagja kapja a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját. A két határon túli díjazott (Senkálszky Endre és Csíky András) mellett ő az első olyan, magyarországi művész, aki egy vidéki színházakban végigjátszott pálya elismeréseként kapja meg a díjat. A Tisza mellől Budapestre, majd onnan az ország másik végébe vezető életpályájáról beszélgettünk. A díjazottat Turbuly Lilla kérdezte.
A középiskolát már Budapesten végezted. Hogyan kerültél oda?
Tiszadorogmán édesapám volt a helyi ÁFÉSZ vezetője, ezeknek a szövetkezeteknek pedig volt egy országos szövetsége, a SZÖVOSZ. Az általuk működtetett kereskedelmi technikumba felvételiztem és kerültem be, ami éppen akkoriban alakult technikumból szakközépiskolává. „Eladó” képesítést szereztem az érettségi mellé – azt szoktam mondani, onnantól már csak egy betű hiányzott, hogy előadó legyek.
Ott kezdtél színjátszó körbe járni?
Nem, az később volt. Kollégiumban laktam, és onnan nem is nagyon engedtek ki bennünket. Különben jó iskola volt, szerettem oda járni. Isteni jókat ettünk például, mert jártak velünk szakácsok, cukrászok is, és a büfében a cukrásztanulók sütijeit árulták. A középiskola után Pesten maradtam, bérelszámoló lettem egy irodában – a számolásban különben mindig jó voltam, egészen addig, amíg szöveges feladatot nem adtak mellé. A barátnőimmel jártunk az Illés Klubba, és ott egyszer kitöltettek velem egy kérdőívet, hogy mi érdekel, mivel foglalkoznék szívesen. Én meg beírtam, hogy színházzal. Így kerültem Wéber Péter színjátszó csoportjába. Később, amikor már a 25. Színház stúdiójában tanultam, ott újra találkoztam néhány emberrel ebből a csoportból.
Azt már többször elmondtad, hogy a te igazi iskolád a 25. Színház volt. Kik tanítottak ott?
Györgyfalvay Katalin táncművész, koreográfus volt az osztályfőnökünk, így persze a mozgásképzésre nagy hangsúlyt fektettek. A színészmesterséget Iglódi Istvántól tanultuk. De tanított bennünket Selmeczi György, Montágh Imre és Vekerdy Tamás is. Tőle tanultam például azt a relaxációs technikát, amit máig használok. Az első év végére huszonnégyen maradtunk a nyolcvanból.
A Színművészetire nem is felvételiztél?
Egyszer megpróbáltam, de az nem volt egy jó élmény. Az első rostán átjutottam, de a másodikon, éppen amikor engem szólítottak, betolták egy zsúrkocsin a kávét. Na, attól kezdve énvelem ott senki nem foglalkozott. Érdekes, de ez a jelenet megismétlődött az ORI-s színészvizsgámon is. Bementem a színpadra, és jött a zsúrkocsi... De azért az sikerült. A Színművészetivel többet nem is próbálkoztam.A 25. Színházban hány éves volt a képzés?
Háromévesnek indult, aztán kettő lett belőle, mert közben elkészült a Várszínház, és odaszerződtettek bennünket. Volt egy olyan átmeneti időszak, hogy a város három különböző pontján próbáltunk, és folyamatosan rohangáltunk a különböző helyszínek között, az Asbóth utcától Csillaghegyig. Három darabban is játszottam mindjárt az elején. A Pokoli disznótorban, amit Petrik József rendezett, aztán volt egy, amit nagyon szerettem, egy Ajtmatov-darab, A kisfiúnak két meséje volt a címe, Iglódi rendezte, és nagyon sok mozgás volt benne, Györgyfalvay Katalin koreografálta. Játszottam a Jancsó Miklós rendezte Vörös zsoltárban is, azzal kijutottunk egy nemzetközi fesztiválra Venezuelába, Caracasba. Olyan előadásokat láttunk ott, Peter Brookot, Kantort, hogy leesett az állam – hát így is lehet színházat csinálni?! Ez volt az első nyugati utam, akkor láttam először a tengert, és hát amúgy is kultúrsokk volt: úszómedencés luxusszálloda, bevásárlóközpontok. Az egyik üzletben egy teljes fal tele volt banánnal. Csak néztem, aztán találomra levettem kettőt, persze hogy a sütnivalót, alig tudtam elrágni! Vettem az indiánoktól egy poncsót, amire Pesten többször megkaptam az utcán, hogy „felvetted a pokrócot?”, ezért egy idő után nem is mertem hordani.
Ebben a korszakodban játszottál a Stúdió K-ban is?
Balkonban, Fodor Tamás rendezésében csak az első felvonásban szerepeltem, és mivel ez egy négyórás előadás volt, hatkor kezdtünk. Miután lement az első felvonás, taxiba vágtam magam, útközben átsminkeltem, és mentem a Várszínházba, ahol az aznapi előadásban csak a második felvonásban volt szerepem. A Balkonhoz kötődik egy másik emlékezetes fesztiválemlékem: a Bolondok Fesztiváljára vittük Hollandiába. Egy kiszuperált hajógyárban tartották, mi festettük a díszletet az egyik dokkban. Sok előadást meg tudtunk nézni ott is, izgalmas élmény volt. Szerepeltem a Leonce és Lénában is.
Közben Malgot István bábcsoportjában is játszottam egy évet. Ott mélyült el a hangom egyik pillanatról a másikra, amikor egy öreg király hangján kellett megszólalnom. Én észre sem vettem, csak amikor hazatelefonáltam anyukámnak, és megkérdezte, ki beszél, akkor tudatosult bennem, hogy mi történt.
Nagyon sűrű évek voltak ezek, szó szerint azt sem tudtam, hogy hány éves vagyok. Már javában ünnepeltük a huszonötödik születésnapomat, amikor az egyik kolléga felvilágosított, hogy huszonhat lettem, nem huszonöt.
Meddig voltál a 25. Színházban? (Amit akkor már Népszínháznak hívtak.)
Két-három évig. Akkor jöttem el, amikor Gyurkó Lászlót leváltották, és mentünk utána Kecskemétre. Ott Vándorfi László gyűjtött maga mellé egy csapatot, tőle nagyon jó szerepeket kaptam. Volt például egy zenés darab, a Nyitott ablak, attól féltem, mert addig nem nagyon játszottam zenés szerepet. Az egyik próbán valahogy összegerjedtek a mikroportok, mire mondtam, hogy az enyémet vegyék le, aztán jól kiengedtem a hangom, és csodák csodájára kijöttek a magas hangok is belőlem. Rájöttem, hogy ha nagyon muszáj, és bíznak bennem, elbírok az énekes szerepekkel is. Három évet töltöttem Kecskeméten. Nehéz volt oda beilleszkedni az új csapatnak, de aztán éppen mire sikerült, vége volt a Gyurkó-korszaknak. következő állomásod Szolnok lett.
Gyurkó László telefonált Schwajda Györgynek, hogy vegyen át engem oda, de az sem ment olyan könnyen, mert az én korosztályomból több színésznő is volt a társulatban. Végül Fodor Tamás segített, mert a Stúdió K-sok akkor szintén odaszerződtek. Adminisztratív szempontból a Stúdió K állományába kerültem, kevesebb fizetésért, mint ha a szolnoki színház alkalmazott volna, de Szolnokon játszottam.
Öt évet töltöttem ott. Az első Nívódíjamat az Ózért kaptam, a kulcsárnő voltam benne. A másodikat meg a Doktor Zsivagóért. Szikora János rendezte, és Kapával (Mucsi Zoltánnal) két házmestert játszottunk. Volt a végén egy közös vacsorajelenetünk, azt mindig megnézte a takarásból az egész műszak. Szerettem a Chicagót is, amit Verebes István rendezett. És Szolnokon kezdtem el gyerekelőadásokat rendezni. A Hamupipőke például a színházon kívüli, „maszek” előadásnak indult, volt rá igény, mert a színháznak akkor éppen nem volt gyerekelőadása, jártuk vele a környék falvait is. Aztán a vezetőség megnézte, és berakta a műsortervbe.
Hogyan kerültél Szolnokról Zalaegerszegre?
Gazsó Gyuri akkoriban Egerszegen játszott, és volt egy nyaralója az Őrségben. Többször jártam nála, és útközben valahogy betévedtem egy kis zalai faluba, Gyűrűsre. Annyira megfogott a zalai táj, hogy azonnal azt éreztem, tudnék itt élni. Vettem ott egy kis házat, ami azóta is megvan. Akkortól ingajáratban közlekedtem a Trabantommal Szolnok és Gyűrűs között, ami azért nem kis távolság, a hétvégék fele ráment az útra. Mondtam Gyurinak, érdeklődjön, mert ha lenne hely az egerszegi színházban, szívesen jönnék. 1991-ben sikerült átszerződnöm, ezzel lezárult a nagyon intenzív, vándorlós korszakom, és egy négyéves megszakítást leszámítva azóta is itt vagyok.
Akkor Halasi Imre volt az igazgató, kaptam tőle jó szerepeket, például Mamókát a Padlásban. Még csak harmincnyolc éves voltam, amikor eljátszottam, de ez nem egyedüli példa a pályámon, többször játszottam a koromnál idősebb szerepeket. Az Indul a bakterház Banyáját a negyvenes éveimben kaptam meg.
Az a bizonyos négyéves kihagyás is Halasi Imre igazgatósága alatt történt.
Az egy nehéz korszak volt. Nem kaptam szerződést, és ottmaradtam egy két és fél éves kisgyerekkel munka nélkül. Vándorfi László segített, ugyanis a Pannon Várszínház akkoriban Szombathelyen is játszott, és a jegyirodájukban adott nekem állást. Persze ott sem tudtam meglenni színház nélkül, Novák Marival csináltunk egy verses gyerekelőadást. És ott ismerkedtem meg Nagy Gáborral, a Soltis Lajos Színház vezetőjével, azóta a celldömölki színház a színházi életem másik meghatározó helyszíne. Sokat rendeztem náluk, gyerek- és felnőttelőadásokat is. Mellette játszottam, színjátszó táborokat vezettem. Az egyik első rendezésem a Csalóka Péter volt, az akkor még kamasz Herczeg Tamással a főszerepben. A Soltis egy családias színház, én is mindig vittem magammal Csengét. Még olvasni sem tudott, de gyorsabban megtanulta a szöveget, mint a színészek, aztán rendre kijavította őket, ha tévesztettek. Most meg már ő is rendez náluk.
Visszatérve az egerszegi színházhoz: a Bagó–Bereményi-korszakból melyik szerepeidre emlékszel a legszívesebben?
Nagyon szerettem a III. Richárdban Margitot, aztán a már említett Indul a bakterház Banyáját, és jó volt Verebes Istvánnal dolgozni az Idelennben. Akkoriban futottam neki az első monodrámámnak, a Shirley Valentine-nak, amit teljesen egyedül csináltam meg. Szomorú apropója volt: láttam a darabot egy vajdasági színésznővel, Kasza Évával, aki nem sokkal később – éppen egy celldömölki fesztiválra jövet – meghalt egy autóbalesetben. Nagyon megrázott. Akkor határoztam el, hogy az ő emlékére megcsinálom. Még szövegkönyvem sem volt, az ő előadásának a CD-felvételét gépelgettem le. Később megmutattam Bereményinek, tetszett neki, de a feleségének biztosan, és mondta a színház vezetőségének, hogy nézzék meg. Képzelheted, ott ült hét férfi fagyos némaságban, nő egy szál se, és nézték ezt az alapvetően mégiscsak nőknek szóló, feminista darabot. De azért befogadták a Házi Színpadra.
Aztán jött a Besenczi–Sztarenki-korszak, a Színésznők című előadás, amiért a POSZT-on a színész zsűritől megkaptad a legjobb színésznő díját, nem sokkal később pedig az Aase-díjat is. Hirtelen „felfedeztek”, több olyan cikk is megjelent, hogy hol „bujkáltál” eddig. A következő fontos szerepedben a Prahban viszont megint nagyon kevesen láttak, hiszen Egerszegen egy kb. harmincfős lakásszínházban játszottátok.
Nagyon szerettem. Farkas Ignáccal reggelente odamentünk a házhoz, elszórtuk a havat, begyújtottunk a kályhába, aztán elkezdtünk próbálni. Egy konyhában játszottuk: stelázsi, hokedlik, kisszék. A nézőktől karnyújtásnyira lenni, ezt is meg kellett szoknom. Hogy ne zavarjanak a rám szegeződő tekintetek. Sztarenki Pali jött, amikor tudott, segített, a köztes időkben pedig ketten dolgoztunk.Sztarenki Páltól tudom azt is, hogy amikor Babarczy Lászlóval a Köztársaságot, Szálinger Balázs drámáját próbáltátok, amiben a dadát játszottad, Babarczy csak annyit mondott neked, hogy „erről nem beszélünk, ugyanis tudja”. Honnan van ez a tudás benned?
Elsősorban ösztönös színésznőnek tartom magam. Úgy érzem, ismerem az embereket, ránézek valakire, és valahogy látom, hogy milyen ember. Ebből az emberismeretből tudok építkezni: ismerősökből, utcán, piacon látott karakterekből. Ha kapok egy szerepet, olvasgatom, és jó esetben megszületik bennem. Van persze, hogy kell hozzá valami külső segítség is. Például amikor Münznét játszottam a Szent Péter esernyőjében, kérdezgettem a zsidó barátaimat a hagyományokról, szokásokról, de nagyon sokat segített az is, amikor megtaláltam a hozzá illő kendő- és hajviseletet. (Hozzáteszem, egyébként is nagyon szeretek a turkálókban jelmeznek valót keresgélni, a rendezéseimhez legtöbbször így szedtem össze a jelmezeket.) Visszatérve a szerepformáláshoz: jó, ha a rendező hagyja, hogy megérjen bennem a szerep, ha nem erőltet rám olyasmit, ami idegen tőlem, a színészi alkatomtól. Ezért is szeretek színész rendezőkkel dolgozni. Nagy öröm volt például Funtek Frigyessel próbálni, aki az Augusztus Oklahomábant rendezte, ez is fontos állomása volt a pályámnak.
Az utóbbi években Celldömölk mellett többfelé is kimozdultál Egerszegről.
Mióta nyugdíjas lettem, két hátizsákot is elkoptattam. Öröm, hogy Bagó Bertalan többször hívott Székesfehérvárra, most pedig játszom a szombathelyi Candide-ban, Pesten pedig, a 6SZÍN-ben, A hosszú élet titkában. Rényi Ádám még arról a bizonyos POSZT-ról emlékezett rám, ezért keresett meg. Ebben a mozaikokból építkező előadásban sok, nagyon különböző karaktert formálhatok meg.
A pesti vendégjáték pedig újabb „de hol is volt eddig Ecsedi Erzsébet?” típusú cikkeket hozott.
Annak idején Vörös Róbert azt jósolta nekem, hogy időskoromban kerülök majd a helyemre, úgy látszik, igaza volt. Szeretek kimozdulni, mindig valami újat kipróbálni. Ilyen most a filmezés is. A Brenner Jánosról készült filmsorozatban szombathelyi és egerszegi színészekkel játszhattam együtt, de szerepeltem több egyetemi vizsgafilmben, most pedig kipróbálom a napi sorozatot is.
Közben Csenge lányoddal, aki tavaly végzett bábrendezőként, létrehoztatok egy újabb előadást Kovács Dominik és Viktor Mintapinty című monodrámájából.
A dramaturgok küldték át nekem a drámaszöveget. Egy női sors a 20. század második felétől a 21. század elejéig. Annyira ismerem a világát, és oly sok ponton kapcsolódik az enyémhez – rögtön tudtam, hogy én ezt meg akarom csinálni. Az volt a terv, hogy Sztarenki Pali majd megrendezi, de aztán neki sajnos el kellett menni Egerszegről. Jött a karantén, akkor még Csenge is otthon lakott, így kitaláltuk, hogy közösen csináljuk meg. Egyikünk az egyik szobában olvasta, húzta, a másikunk a másikban, aztán egyezkedtünk. Remélem, sokat tudom még játszani.Maradtak még beteljesítetlen szerepálmaid?
Kevés szerepálmom volt. Elkönyveltek karakterszínésznőnek, és én is elfogadtam, hogy az vagyok, nem leszek Júlia vagy Csehov-hősnő. Lady Macbethet azonban nagyon szerettem volna eljátszani. De ha őt már nem kaphattam meg, valamelyik boszorkányt még nagyon szívesen megcsinálnám a Macbethből.
Úgy tűnik, most, a második „újrafelfedezésed” után lenne lehetőséged máshol is dolgozni. Mi tart itt téged a színházi fősodortól oly távoli Zalában most már harminckét éve?
Azt a fajta nyugalmat találtam meg itt, amit sehol máshol nem tapasztaltam. A Tiszát szerettem, de az Alföld nem az én világom, ahogy Budapest sem. A hegyeket félelmetesnek látom, de ezek a dombok annyira emberközeliek. Itt van a kertem, és ami a legfontosabb: itt született a lányom, aki szintén hazatért az egyetem után. Én már maradok – legfeljebb még elkoptatok egy-két hátizsákot, ha távolabb kínálkozik egy-egy jó szerep.
Turbuly Lilla
2023. szeptember 24.
