A Hevesi Sándor Színházban szeptember 25-től látható Szörényi Levente–Bródy János közkedvelt rockoperája, az eredetileg 1983-ban bemutatott István, a király. Az előadást Halasi Imre rendezésében láthatja a zalaegerszegi közönség.
A már kultikusnak számító rockopera zalaegerszegi adaptációjáról és a rendezési koncepcióról Halasi Imrével beszélgettünk. Kérdésünkre elöljáróban elmesélte, nagyon meglepte a felkérés, ugyanis soha nem gondolt arra, hogy megrendezze az István, a király rockoperát. Nagy kihívásnak érzi, annál is inkább, mert a Hevesi Sándor Színház országos viszonylatban kis társulatnak számít, korlátozott színpadi és színpadtechnikai lehetőségekkel. Pont emiatt azonban izgalmas is a feladat a rendező számára. A felkészülésnél az alapokig ment vissza, vagyis Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámájáig, amiből az 1983-as előadás született.
Halasi Imre
– Az István, a király több korosztály számára máig meghatározó élmény. Mit lehet egy friss rendezésnél hozzátenni, hogy ne csak az idősebbek élvezzék és értékeljék, hanem a fiatalok számára is izgalmas legyen?
– Valóban már-már kultikus műről van szó, ám nem abból indultam ki, hogy mit lehet hozzátenni vagy újítani rajta, hanem hogy mit üzen a történet ennyi idő elteltével. Úgy fogom fel, mint egy családtörténetet; egy olyan emberről szól, akit fiatal korában megszólít a sors, és különleges kihívás elé állítja. Emiatt teljesen más vágányra kell állítania az életét, nem lehet többé olyan fiatal, aki ifjú házasként a szerelemmel foglalkozik, mert teremtenie kell valamit. Nevezetesen egy országot. Olyan vállalkozásba fog ezzel, amiről ma már tudjuk, hogy jó irány volt, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy jó ötlet-e Bizánc helyett Rómát, Koppány helyett Istvánt választani. István a cél érdekében sok mindenről lemondott, vállalva a konfliktusokat, a harcot, a gyilkosságot. Ám tény, hogy sikerült neki az országot egy olyan vágányra – az európai orientációra – állítania, amiről még a 21. században sem sikerült letéríteni. Vagyis amit teremtett, máig hat.
– István esendősége, bizonytalansága elég erős eleme az eredeti műnek, mennyire lesz hangsúlyos ebben a változatban?
– Az egész mű alatt rengeteg kétellyel találkozhatunk, a feszültségét, drámaiságát is ez adja a rockoperának, ez a mostani előadás során is így lesz. Istvánban sok a vívódás, sőt a legutolsó mondatában – annak ellenére, hogy az országot elkötelezi a kereszténység mellett – egy látszólagos ellentmondás is megjelenik: „Veled Uram, de nélküled!” – hangzik a végén. Talán ezt a mondatot a legnehezebb megfejteni. Mit akar jelenteni? Valószínűleg azt, hogy elkötelezi az országot a kereszténység mellett, ugyanakkor a szuverenitásnak, az egyéni döntés lehetőségének is meg kell testesülnie.
– A szövegen és a dalokon kívül ez az erőteljes vívódás milyen színpadi eszközök vagy rendezői ötletek által kap nyomatékot?
– Úgy, hogy a mi előadásunkban megjelenik a kisfiú István, vagyis Vajk. A felnőtt István többször találkozik ezzel a gyerekkel, aki szó nélkül, a puszta megjelenésével, tekintetével számonkéri a felnőttet. (Nagyjából úgy, ahogy Karinthy a Találkozás egy fiatalemberrel című művében megírta.) Azonban ez mégsem csak számonkérés, hanem egyfajta ösztönző erő is. Azt súgja, ha már ráálltál erre az útra, menj tovább!
– A király anyjának, vagyis Saroltnak a személyiségét fiához képest nagyon határozottnak láthattuk mind az eredeti műben, mind a későbbi adaptációkban. Most is megjelenik majd ez az Istvánt egyszerre támogató, terelgető, sőt néha irányító anyai attitűd?
– Abszolút igen, ennek egy erős megnyilvánulása, amikor Réka, Koppány lánya apja holttestének kiadását kéri, hogy eltemethesse. A hagyomány és a normális élet menete, a későbbi kiegyezés ezt diktálná. István hajlik is erre, de Sarolt határozottan megtiltja. Ez egy újabb dilemma István számára: a régi önmagát válassza, aki engedné a temetést, mert van benne vágy a megbékélésre, vagy hódoljon be az anyai pressziónak? Végül az utóbbi történik. Mindez egy erős Saroltot követel a színpadon is, akit Pap Lujza játszik majd.
Nemes Tibor és Bot Gábor a plakátokon
– Két táborra szakadt nemzet, hadakozó felek, választás két út és jövőkép között... Mennyire kerülheti el az előadás – és el kell-e kerülnie – az aktuálpolitikai áthallásokat?
– Nem szeretném azt, hogy valamiféle állami ünnepség színeiben tetszelegjen az előadás. Nem patetikus műben gondolkodtam, hanem a már említett családi és egyéni sorsok, konfliktushelyzetek, vívódások ábrázolásában. Az általam rendezett darab végéhez nem is igazán passzol a mű fináléjában felcsendülő Himnusz, ám ezt a szerzői jogok miatt el kell játszani, mert a darab kötelező eleme. Ez egy picit behatárolja a rendező lehetőségeit. (Ugyanez igaz a szintén kötelező Beethoven Nyitányra is.) Ami a két táborra szakadást illeti, természetesen az előadással egyik oldalnak sem szeretnénk propagandát gyártani. Nincs direkt állásfoglalás, mindenki leszűrheti az önmaga számára fontos üzenetet. Ugyanakkor az lényeges, hogy a magyarság európaisága, illetve az a nyitott, befogadó szellemiség, amit István a fiának, Imre hercegnek írt Intelmeiben lejegyzett, jelenjen meg az előadás során. Nem szeretnék spoilerezni, de az Intelmekből ténylegesen „kivetülnek” majd egyes elemek a színpadon.
– A mai „influenszer-korban” milyen szerepük, szimbolikus jelentésük lehet a regősöknek, akik egy szál gitárral közvetítenek bizonyos üzeneteket a műben?
– Ezek a krónikások valóban olyanok kicsit, mint napjaink influenszerei, akik kommentálják, értékelik az eseményeket, viszik azok hírét. Egyszóval tudósítanak, véleményeket, hangulatokat közvetítenek. Ők (Baj László és D. Varga Ádám) egyébként élőben gitároznak majd, míg a zene egésze „konzerv”, vagyis felvételről megy. Egy kész zenei anyagot kap ugyanis a színház, amihez nem lehet hozzányúlni. Az ének természetesen élőben zajlik. Nagy öröm, hogy egy fiatal, tehetséges színész, Nemes Tibor játssza Istvánt, aki vendégművészként érkezett a városba. Már nem először alakítja az államalapítót. Koppány szerepét pedig Bot Gáborra bíztuk. A próbákon azt tapasztaltam, hogy jól sikerült a szereposztás, mindenkinek megtaláltuk a megfelelő karaktert.
– Néhány szót ejtsünk a színpadképről is. Az 1983-as királydombi előadás és az annak alapján készült film egy látványos, szinte monumentális mű. Kell ehhez igazodni, vagy el lehet engedni annak emlékét?
– Mint arról már szó volt, a zalaegerszegi teátrum adottságai egészen mások, mint a korábbi helyszíneké, ahol műsorra került az előadás. Semleges képi világban gondolkodtam, ami azt jelenti, hogy nem lesznek grandiózus díszletek, hanem egy minimalistább, fémből és fából megalkotott térben játszódik a történet, aminek a hátterében vetített képek is megjelennek. Nincs nagy épített környezet, de van utalás keresztény szimbolikára és a gótika előtti világra. Elsősorban hangulatokat szeretnék megjeleníteni, ami még a csatajelenetre is vonatkozik. Nem lesz várjátékokat idéző kardcsattogtatás! A koreográfussal, Krámer Györggyel azt találtuk ki, hogy mozgásszínházi elemekkel ábrázoljuk a küzdelmet. Az öldöklés, a harc esszenciáját jelenítjük meg mozgással és különféle szimbólumokkal, jelképekkel. Ez vonatkozik Koppány felnégyelésére is. Emellett felhasználjuk a költészetet, a költőiséget is, mert azt hiszem, hogy ez képes elemelni a véres valóságtól. A bemutatóig még sok a feladat, bízom benne, hogy végül minden apró részlet a helyére kerül. Magam is kíváncsian várom a végeredményt.
Iratkozzon fel hírlevelünkre!
