Záhoczky Csenge (Bibó István Alternatív Gimnázium és Szakközépiskola, Hévíz) írása a Völgyhídról.
Menni vagy feladni?
Hova megyek? Nem tudom. Miért teszem azt, amit teszek? Nem tudom. Van valami, amit igazán tudok? Nem tudom... ezt sem tudom... semmit nem tudok. A nem tudomok korszaka. Ebből áll most az életem.
Sok dologra jöttem rá ma, amit talán eddig is tudtam. Sejtettem. Valahol legbelül mindig is tudtam. Tehát mégis van valami, amit én is tudok. Csak nem tudtam, hogy tudom.
Egyre nehezebb. Minden egyre keményebb. Persze, nehéz a felnőtteknek is, elismerem. És lehet, hogy onnan visszanézve a fiatalkori gondok nevetségesnek tűnnek. De mindenki tudja, magában minden „öreg” elismeri, hogy az, akkor, annyi idősen, nagy baj volt. Lehet, hogy nem nyomasztanak munkahelyi gondok, lehet, hogy nem kell pénzügyekkel bajlódnom, lehet, hogy nem kell egy egész családot fenntartanom... De meg kell felelnem. Szülőknek, tanároknak, barátoknak, fiúknak/lányoknak... Magamnak. Talán ez a legkevésbé fontos a fiatalok számára. Mindenki nyomasztja őket a saját maga elvárásaival, mindennek pedig megpróbálnak eleget tenni, miközben nem tudják, mert azt senki nem mondja meg nekik, hogy az, akinek igazán meg kell felelni, aki előtt igazán helyt kell állni, az saját maguk és a maguk lelkiismerete.
Mi a baj? Miért vagy szomorú? Mondd el mi bánt! Hallom nap, mint nap. Elmondanám én... Lehet, hogy könnyebb lenne? Lehet, hogy nem? Lehet, hogy semmi nem változna? Szeretném elmondani... Mint annyi mindent, azt sem tudom, hogy változtatna-e a dolgokon. De megpróbáltam már. Megpróbáltam elmondani. Szülőknek, barátoknak. De nem segített. Azt mondták, ez nem is probléma. Nem igazi probléma. Mi ez ahhoz képest, hogy... És az ezen a ponton következő felsorolása a saját maguk vagy mások gondjainak rajtam nem segít. Nem akarok önzőnek tűnni. De ha már egyszer arról van szó, hogy nekem mi a problémám, akkor miért a másokét hánytorgatjuk fel? Attól nekem nem lesz jobb, hogy tudom: másoknak rosszabb. Attól még ott van az én kis apró sérelmem, bármilyen kicsi is ahhoz képest, hogy valaki vak, vagy nincs lába. De engem bánt. Zavar. Nem hagy nyugodni. Nem hagyja az életem boldogan élni. Vagy a másik típusú válasz. Főleg barátoktól. „Majd jobb lesz, meglátod!” Köszönöm szépen. Örülök én, hogy bíznak bennem, meg minden... De mit segít ez? Tudom, hogy nem oldhatják meg helyettem a gondjaimat. De ha segíteni sem akarnak a megoldás megtalálásában, akkor ne kérdezzék, hogy mi a baj. Mert akkor az olyan, mintha nem is érdekelném őket.
Mi a megoldás? Mi lehet megoldás? Menekülés? Feladás? A problémákról való megfeledkezés? A problémáktól való szabadulás a lehető legegyszerűbb, de egyben leghatározottabb, visszafordíthatatlan úton? Kötve hiszem. Van megoldás. Kell, hogy legyen. Lehet, hogy nem másoktól kellene elvárnom, hogy megmondják, mi a helyes út. Lehet, hogy magamnak kell rájönnöm. Bármilyen módon, de meg kell, hogy tudjam, mi az, amit tennem kell. Az idősek tudják? Honnan? Hol lelték meg a válaszokat? Megmondták nekik? Vagy a saját útjukon haladva, rossz és jó döntések között ingadozva, meglelték a választ a kérdésükre? Így kell, hogy legyen. Nem adhatjuk fel. Az életet nem. Ajándék. Az első szülinapi ajándékunk. Nem dobhatjuk el csak úgy. Mindig van kiút. Mindig menni kell tovább. Nem szabad megállni. Nem szabad lenézni. Felemelem a fejem, és azt mondom: megyek. Megyek tovább, akármi is lesz. Csak akkor lesz vége, ha már tudok mindent. Ha már nincs mit remélnem. „Ha az életben nincs már több móka”...
Záhoczky Csenge
Bibó István Alternatív Gimnázium és Szakközépiskola, Hévíz
