Kötéltánc a nászéjszakán - Makrancos hölgy a Hevesi Sándor Színház színpadán
Alaposan átgondolt koncepció, érződő mélyfúrások és bátor igazítások a szövegben, aprólékosan tervezett személyiségre felhordó jelmezek. Shakespeare Makrancos hölgye a színpadon? Nem. A rendezőé, Verebes Istváné.
A padovai főtérre nyíló ritkás, fényáteresztő deszkaajtók sora ki-be billen, egyik másik néha visszacsapódik, néha határozottan akadályozza a közlekedést, félő, hátba vágja a használót. A felettük nyíló ablakokból nők leskelnek a térre, tán azon törik a fejüket, miért lógnak alá vérvörös kötelek az égből. A nézőt is ez izgatja, de várnia kell az első felvonás végéig. Írtunk már arról, hogy Verebes István író, rendező, dramaturg, volt színházigazgató felfogásában egészen újszerű közelítésre számíthatunk, amikor a Makrancos hölgy című vígjátékot választjuk színházi élményül. Az ígéret beváltatik, a rendező sűrű élettapasztalata, szorgosan töltögetett jó és rossz élménytára keretezi a hozzánk adaptált megvalósítást.
Az angol klasszikus vígjáték új köntöst kap: a kiállhatatlan természetű nő helyett okos, metsző gúnnyal felvértezett fehér ruhás lányt kapunk (Kata: Pap Lujza), akinek túl jó a szeme a világra ahhoz, hogy maradéktalanul tessen neki. A férfi, akinek a betörés feladata jut, modern öltönyben, kimért hangsúlyokkal operál (Petruchio: Sztarenki Pál), míg szenvtelen pragmatizmussal beláttatja az újdonsült feleséggel a realitásokat. Ezért a vígjáték ízei aztán a szellemes riposztok ellenére alaposan megkeserednek, de talán a bevált közhelyeken túli új szempontok ízlelgetése vár ránk, ha hajlandók vagyunk lemondani azt untig ismert klisékről.
Nincs is nehéz dolgunk: a két főalak és az ő alig várt házassága körül kerengő hőseink jelmezek, mozgások, hanglejtések által pontosan tipizáltak. (Gadus Erika jelmeztervező Kassán született, a koreográfus Meretei-Simon Beáta zalaegerszegi táncos). De ha még több mankó kell, akkor ott vannak a félig épített álarcok: amolyan kint is vagyok, bent is vagyok önmagamból jelzetek, amik illenek a klasszikus színházi „félre"-instrukcióhoz.
Amíg a két főszereplő kissé túlsúlyos mondandót hordoz, addig a kérők hada és Kata családja, valamint a gazdáihoz idomuló személyzet színes, szórakoztató kaleidoszkópja annak a nyerészkedő-ügyeskedő rögvalónak, ami 450 év alatt vajmi keveset változott. E körön belül Verebes István ad arra, hogy mindenkinek külön arca legyen, s egymáshoz képest is „beárazza" őket. Balogh Tamás apafigurája enervált, fárasztják a lányai, túladna rajtuk. Csak látszólag problémamentes a kisebbik is: Kátai Kinga Biankája valójában sokkal céltudatosabb rafinérika, mint a nővére. Szép, számító, szeretethiányos. A pénzügyérek, azaz a lánykérők és szolgáik (Bellus Attila, Szakály Aurél, Barsi Márton, Mihály Péter) szerepcsere tobzódása a szórakoztatás perceit vannak hivatva szolgálni, négyőjük rutinja egyébként is több mint atombiztosan működik. A személyeti HR-csoport másik típusa Kiss Ernő, Hertelendy Attila és Andics Tibor hármasfogata. A népi mélyréteg szólal meg velük: ha a társadalmi grádics csúszós létrafokainak a tetején annyira mindennapi a csalás, legjobb igazodni. Az átvertek, lúzerek saját magukon is alig csodálkozó seregét Bálint Péter, Wellmann György jelképezi.
Úgy általában jellemző az önfeladás: nem véd itt senki senkit és semmit. Apa zálogba adja, vagy becsapja a lányát, férfi a nőjét, fiú az apját, a cinizmus az egekig ér.
Ezért is meglepő, a beletörődésből kiemelő darab a darabban. Ott van ugyanis a nászéjszaka. Nem mondom, az azt megelőző csók is gyanús, mintha majdnem igazi volna, de a Liszt Ferenc Szerelmi álmok című zeneműve dallamaira zajló kötéltánc (ha egy kötél a színpadon van, el is „sül"...) egészen lírai, romantikus, zavarba ejtően őszinte jelenet. Kata e vörös fonálon hajladozik, kering, repül a sejtelmes színen, Petruchio féltő karjai terelgetik, óvják -kicsit tán nagyon megilletődve. A kettős kötésnek se előzménye, se következménye. Csak úgy kaptuk.
A folytatás gyorsan visszazavar az alamuszi fortélyok közé, egészen addig, amíg a lány megérti, felfogja, beletörődik, apja helyett kapott egy másik „pártfogót". Valamit valamiért. Már az jó hír, hogy a férfi egyáltalán megérkezik az esküvőre, inkább teniszpartira, mint szertartásra öltözve, hogy Kata még nevetségesebbnek érezhesse magát az amúgy is nehezen magára kényszerített szűzi fátyolban. A biciklibe oltott lovat magát sikeresen átépítve, megadóan tolja ura helyett az úton. Hol van már a merész és metsző nyelvű büszkeség, ha az ember lánya végre kaphat egy korty vizet. Az önálló akarat ott maradt a lányszobában, nem zavar többé. A férj teljes nyugalommal nézheti az ócska focimeccset a barátaival a méregdrága plazmatévén. Kit érdekel Kata záró monológja.
Ez a Makrancos hölgy talán kevésbé makrancos, de sokkal szomorúbb a réginél. De hát mi sem vagyunk újak. Annyi mindent tettünk, amit nem kellett volna.
Arany Horváth Zsuzsa
2016. március 22.
