Színházi levél a Hevesi Sándor Színház Tanár úr kérem című darabjához
Nem lehet tudni, könnyű-e vagy nehéz olyan témát a színpadra terelgetni, amelynek ilyen-olyan elemét mindenki átélte.
Persze az is jogos, hogy csak olyannal érdemes foglalkoznia a művészetnek, jelesül a teátrumnak, amely eleven kapcsolatot tart az életünkkel, legyen az bármilyen veszélyes vállalkozás.
A Hevesi Sándor Színház vezetése azzal, hogy a Tanár úr kérem című Karinthy Frigyes örökbecsűt kiválasztotta számunkra ebben az évadban, egyfelől biztosra ment, másfelől alkalmat adott magának és a társulatnak arra, hogy kezünkbe adja saját fejlődéstörténetünk tükrét. A sztorit nem szükséges taglalni: az iskolai élet szinte állandóan, így minden korosztállyal megeső történéseinek csak a külsőségei változnak, az érzelmi töltet ugyanaz marad nemzedékeken át. A tanárok szigorúak, ostobák, öregek, feledékenyek, s ha aranyosak is, mindenképp kigúnyolandók.
Mi pedig, hajdan egymást froclizó klikkek nebulótagjaiként egy esetleges érettségi találkozón ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Aki stréber, aki vagány, aki buta, aki okos, aki merész, aki gyáva... Mitől lenne más felnőttként? Hacsak nem attól, hogy az élethelyzete erősebbé vagy gyengébbé teszi.
A zalaegerszegi Tanár úr kérem-ben, melyet a Szakonyi Károly által pár éve „leporolt” változatban játszanak, a hajdan szerény képességű tanuló jól menő, anyagilag sikeres emberré válva lesz, na nem civilizáltabb, csak barátságosabb egykori, őt lepipáló barátaival szemben. Persze ennek a barátkozásnak, ahogy az már lenni szokott, itt is a jó öreg pezsgő a kötőanyaga. A kiváló képességű, ám irritáló tanuló hencegése mit sem változik, sőt, erősödik, hiszen egy egész bankfiók áll mögötte. Az alkotók arra számítanak, hogy a karakterek kissé megvénülve még groteszkebbé, ezáltal szórakoztatóbbá válnak. Hogy egy picit fejbeverődünk a látványtól, nahát, nincs igazság, a rossz tanuló viszi valamire, a jó.., meg hát egy kicsit az is. Merthogy a matek ellen beoltottból menő író lesz, az összes képzavarával együtt.
Sajnos a nő, mint olyan beemelése a diákok közé, nem dob annyit, mint remélhetnénk. Nem kelt viszályt a rég elmúlt szerelem közös tárgya, de még csak különösebb izgalmat sem. Az egyórás színrevitel, noha szép megformálásokat hoz elénk, mégis kurtán furcsán küld haza minket, nézőket. A kisiskolás bolondozás, amely most már abban a bizonyos pezsgőmámorban fogant, nem sokat tesz hozzá, ahhoz, amit eddigre rögzítettünk: sokat változik az ember, de alig valamit.
A darab aranymetszésébe ékelt betét (Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel), az időutazást nyomatékosítja, s bár statikus képben szembesíti a figurát egykori álmaival, vágyaival, keserédes zárvány az előadásban.
Mindent érteni vélünk, amit a játszók (Wellmann György, Balogh Tamás, Farkas Ignác, Bellus Attila, Baj László, Hertelendy Attila, Farkas Gergő, Pap Lujza, Ticz András) üzennek Sztarenki Pál rendező elképzelései szerint, halvány hiányérzet mégis ott lebeg a ruhatárban.
Arany Horváth Zsuzsa
2017. október 3.
