Ki tudja, melyik a látszat
Semmi sem az, aminek látszik. Senki sem az, akinek látszik. Keserű igazság ez, de ez sem mindig az, aminek látszik – Alföldi Róbert rendezése Zalaegerszegen többszörösen ki-beforgatja.
Pedig sokáig azt hihetnénk, csak a viccelődés, no meg a helyzetkomikum érdekli. Jócskán meg is fejeli a szerző kínálatát. Mindjárt az első jelenetben, ahol Figaro jövendő szobájuk méreteit vizsgálja, a falak összemennek körülötte, és ahol kezdetben a többméteres szalag is kevés volt, végül milliméterekkel ügyeskedik.
Egyáltalán, a rendező saját tervezésű díszlete sokat játszik, és sokat is jelent. Mozgékony falak és ajtók gurulnak ide-oda egy-egy tréfa vagy egy igazság kedvéért, miközben kopottas-patinás nemesi fészket is jeleznek, ahol persze a villanyvasalótól a kerek rokokó kép- vagy tükörkeretig, karosszékig különféle tárgyak jelzik a korokon átívelő elgondolást. Zöldi Z. Gergely ruhái szintén csak nagy vonalakban jelzik a régi időket, a francia forradalom előtti évtizedeket, az arisztokrácia alkonyát és a polgárosodás hajnalát.
Alföldi persze nem fontoskodik a történelemmel, az éppen csak ott van. Alföldi mesél és játszik. Derűsen, ötletesen, szellemesen. Hamvai Kornél fordítása korszerűsíti Beaumarchais-t. A XVIII. századi szereplők száján éppoly természetesen hatnak a mai közbeszéd ocsmány kiszólásai, mint kezükben a villanyvasaló. Egyáltalán itt bármi természetes lehet. Könnyű kezű játékosság írja a szabályokat. Még az is, hogy Susana előbb a többiekkel együtt ünnepli anya és fia egymásra találását, majd utána következik az a jelenet, amikor meglepődik, hogy a riválisának vélt öregasszonyt jövendőbelije karjában találja. A rendező a mesterség birtoklásának magas fokán, szabadon játszik el a színházi lehetőségekkel.
A színészekkel is. Mindenki mindig helyzetben van. Kilépve a szerepből, a jellemből felmutathat valami bölcsességet, valami igazságot. Susana és a grófnő gátlástalanul imádja Querubín folytonos szerelmi izzását, a cselekményhez szinte semmit sem adó zenemester rendre közmondásokba gabalyodik. Figaro megénekelteti a közönséget, ám nem a szokásos kínos igyekezettel, hanem kedvesen, szellemesen, rugalmasan, eredetien. Amikor szükséges, burleszkre vált a stílus, a sokszor eljátszhatatlannak bizonyuló nagy lelepleződési jelenetsort most szinte bábszerű mozgással teszik irreálissá és egyúttal könnyen követhetővé.
Tánczos Adrienn elnyúzott, rikítóan kifestett, riadt-félénk grófnőjéből alkalomadtán előbújik a merész cselszövő, a bosszúálló és kegyesen megbocsátó asszony. Pap Lujza arcán gazdag lelkivilággal, fürge reakcióiban nagy élettapasztalattal teli ifjú arát játszik. Tolnai Hella e. h. Doritája titokzatosan flegma kiskorú, Debrei Zsuzsanna Marcelinája lehetőségeit okosan mérlegelő asszony és bölcs anya. Farkas Ignác minta szerinti cinikus ügyvéd és makacsul bosszúálló ellenfél, Welmann György lélekmélyből részeg kertész, Urházy Gábor László zenetanára a fölösleges emberek mérhetetlen sérülékenységével lötyög-kotyog a cselekmény körül. Balogh Tamás komolykodva bohóckodó bíróként akadályozza és kommentálja az eseményeket, Barsi Mártonban végig eleven az apród gerjedelme. Sztarenki Pál energikus és rövidlátó grófja mindent komolyan gondol, mindig azt, amit éppen mond vagy tesz, vagy tenni szeretne. Sokoldalú, változékony jellem. Kéjenc diplomata. Szakály Aurél címszereplő borbélya kézben tartja az előadást, főszerepel, mintha Figarója valóban ravasz cselszövő volna, még ha a szálak többnyire ki is futnak a markából. Sokat próbált sértett lázadó, naiv cselszövő, nagyon szenvedni tudó játékos.
Márpedig a játék olykor komolyra fordul. Két irányban is. A gróf felvilágosult allűrjeivel csak bolondoznak az első éjszaka joga körüli vitatkozások közben. Figaro tanulságos önéletrajza és a mindenkori közmorált gyalázó kifakadása azonban komoly felháborodásból ered. Ám ennél is komolyabb, hatékonyabb az a szinte érzelmes bölcsesség, ami mintha mélyebbről is jönne elő az előadás vége felé. Miután minden és mindenki lelepleződött, minden kiderült, mindenki mindent megbocsát, mindenki párjára lel, az igazság megtisztít és fölemel. Mert hát senki sem az, aminek látszik. Nem csak rosszabb, néha jobb is. Vagy ki tudja, egyáltalán melyik a látszat.
Zappe László
2013. április 8.
