Klasszikus irodalmi és színpadi mű, modern nyelvezettel és kortárs kivitelezésben.
Klasszikus irodalmi és színpadi mű, modern nyelvezettel és kortárs kivitelezésben. Szeptember óta látható a Hevesi Sándor Színházban Csehov Sirály című drámája, Mihály Péter rendezésében.
Hogy a klasszikus szó mennyire helytálló, nézőpont vagy legalábbis történelmi távlat kérdése: az 1895-ben íródott mű a maga korában ugyanis meglehetősen formabontónak számított. Csehov szándékosan rúgta fel a színpadi drámák addigi játékszabályait. Nincs körülhatárolható, valahonnan valahová vezető cselekményszál, leginkább létállapotok vannak. A tehetetlenség érzésén, a kételyeken, az elvágyódáson és sokszor a lemondáson, csalódottságon van a hangsúly. Persze feszültségben és drámai végkifejletben nincs hiány, ám az odáig vezető úton némileg módosított Csehov, megteremtve ezzel egy új típusú dráma alapjait.
A hagyományos színházi produkciókon szocializálódott szentpétervári közönség fel is háborodott az 1896-os bemutatón; a darab óriásit bukott. El kellett telnie egy kis időnek, hogy a Sirály értő fülekre találjon, bár tegyük hozzá halkan, ez manapság sem mindig sikerül. Lehet, hogy mert a közönség (jelen esetben a zalai) a könnyedebb, közérthetőbb, humoros fordulatokban bővelkedő előadásokhoz szokott.
Mihály Péter rendezésének egyik legnagyobb érdeme, hogy saját színházával és közönségével szemben fogalmaz meg kritikát. Ugyanis Csehov erre vonatkozó filozofikus gondolataira – és nem a darabot behálózó szerelmi sokszögre – helyeződik a hangsúly. „A mai színház túl rutinos, kiszámítható, ezredszer szolgálják fel a közhelyes ugyanazt.” „Új formák kellenek, ha ilyenek nem jönnek, inkább színház se legyen.” „Minden társadalom annyit ér, amennyire a művészeket megbecsüli.” Ilyen és ehhez hasonló kulcsmondatok hangzanak el az első felvonásban, mely tulajdonképpen egy színház a színházban. A történet szerint ugyanis a befutott és ünnepelt színésznő (Arkagyina – Pap Lujza) fia, az írói szárnyait éppen csak bontogató Trepljov (D. Varga Ádám) egy új darabot készül bemutatni az öreg Szorin (Farkas Ignác) birtokán. A főszerepet pedig a színésznőnek készülő, Nyina (Kováts Dóra) játssza, akibe Trepeljov szerelmes.
A kerti színpadon bemutatott „absztrakt izé” – ahogy azt az anyadíva megfogalmazza – elég nagy bukta lesz. Ez pedig elindít egy sor konfliktust, és ma is aktuális kérdést a színház és művészet mibenlétéről. Emellett felszínre hozza a szerelmi keresztszálakat, családi problémákat is. A helyzetet bonyolítja, hogy Arkagyina párja, a híres író, Trigorin (Ticz András) szintén jelen van, pláne mert Nyina beleszeret.
Trepeljovba meg a birtok intézőjének lánya, Mása szerelmes (Nagy Lídia Flóra). A fekete ruhás lány testesíti meg talán legjobban a Csehov-darabokra jellemző szenvedő, életunt karaktert. Ellenpontja lehetne a fehér ruhás (sirályként a tó mellett élő) Nyina, aki ugyan elhagyja a vidéki birtokot egy szebb jövő érdekében, ám sorsa szintén kudarcra van ítélve. A színpadon heverő lelőtt sirály pedig ennél tragikusabb végkifejletet is sejtet.
Anya és fia, befutott, ám idősödő sztárok, fiatal de kitörni képtelen tehetségek, illetve különféle társadalmi státuszú és megbecsültségű karakterek feszülnek egymásnak (hiteles alakításokkal) a darabban. Ezek a konfliktusok hozzák felszínre a már említett színház- és művészetelméleti kérdéseket, de azt is, hogy vajon mi lesz az emberiség jövője: kihalunk, vagy közös világlékekké egyesülünk? Nem tudjuk meg, mert az az absztrakt előadás félbeszakad, színpada pedig sokáig üres mementóként áll a nagyszínpad közepén.
Jól sikerült az atmoszférateremtés is a rendezőnek. Kiss Borbála díszlet- és jelmeztervezővel közösen egy látványos (a tó kék és zöld színvilágát visszatükröző), a hagyományos színpadképet és színpadi játékteret megbontó előadás született (függöny előtti jelenetekkel, a nézőtérről érkező szereplőkkel, háttérben futó vetítéssel). Szemenyei János autentikus forrásból fakadó, ám modernizált zenéi pedig a megfelelő pillanatokban erősítik a hangulatot. Kár, hogy a második felvonásra kissé elfogytak az ötletek és statikusabbá váltak a jelenetek, még a háttérben futó mozgókép ellenére is. A modernizált, néhol szarkasztikus szövegek napjaink történéseire is utalnak, könnyítve a befogadást. Szintén a fogyaszthatóság kedvéért a „nagy csehovi szenvelgésből”, nihilista jelenetekből is visszavett a rendező.
Összességében egy hiánypótló nagyszínpadi előadást láthat a közönség. A büfé felé araszoló nézői vélemények pedig azt erősítik, hogy Csehov műveinek értelmezését minden korban újra kell tanulni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre!
