"Az embernek szüksége van szembenézésre" - Farkas Ignáccal Az ötödik pecsétről beszélgettünk
Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című kisregényéből 1976-ban nagysikerű film készült, nemrég pedig a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház mutatta be a történet színpadi adaptációját. A színdarab elsődleges forrása a könyv vagy a film volt?
Véleményem szerint inkább a könyv volt az, bár nagyon sok a hasonlóság a filmmel is. Itt elsősorban a párbeszédekre gondolok. Hamvai Kornél alkalmazta színpadra, aki nagyon élő szöveget alkotott, de megtartotta a történet korának szóhasználatát, beszédstílusát.
A történet Budapesten játszódik az 1944-es nyilasterror idején. Mivel saját emlékei nem lehetnek ebből az időszakból, mik voltak segítségére a szerep megformálásában?
Elsősorban olvasmány- és filmélményekre kellett támaszkodnom, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nagyszüleim bár vidéken, de átélték ezeket a borzalmakat, hogy tizenéves suhancok meglett, tisztességes embereket, nőket, gyerekeket hajtottak végig az utcákon. Ők ezeknek szemtanúi voltak, az akkor élő több millió magyarhoz hasonlóan. Az ő élményeik nagyon nagy hatással voltak rám. Mindig is szerettem a történelmet, de az elbeszélésükből sokkal emberközelibbé váltak ezek a történetek, nekik köszönhetően szinte részesének érezhettem magam. Ezenkívül természetesen a darab rendezőjével, Csiszár Imrével való beszélgetések is segítettek. Az volt a fő kérdés, hogy mennyire tudjuk érzékeltetni a színpadon azt a fojtogató hangulatot, ami akkoriban az országban uralkodott. Így lett, hogy mikor megérkeznek a kocsmába ezek a feketébe öltözött emberek, szinte megfagy a levegő, és történik egy éles váltás az addigi kedélyes kocsmai beszélgetés hangulatához képest.
Ezt a történetet inkább a filmből, mint a kisregényből ismerheti a közönség. A filmben az ön szerepét Őze Lajos formálta meg. Tehertételt vagy segítséget jelent egy ennyire népszerű, nagy színész játéka ugyanabban a szerepben, amibe most önnek kellett bújnia?
Mindkettő. Egyszerre nyomaszt és doppingol. Egy felmentése azonban minden színésznek van: hacsak nem ősbemutatóról van szó, az adott szerepet valahol, valamikor, valaki már eljátszotta. Ha az ember erre a hivatásra adja a fejét, szinte kikerülhetetlen, hogy a szerepeiben korábban „nagy elődök” is megfordultak. Nekem szerencsém volt Őze Lajost élőben is ismerni, még kvaterkáztam is vele. Ez az emlék adott egy olyan élményanyagot, hogy el tudtam vonatkoztatni a filmbeli játékától. Ami összeköt minket, az a hivatás és a szakma feltétlen szeretete, mert Őzéhez hasonlóan én is az életemet tettem erre a pályára. Mivel mindnyájan mások vagyunk, az én szűrőmön keresztül másfajta Gyuricát láthatnak a nézők, annak ellenére, hogy a szöveg nagyfokú azonossága természetesen adott, nagyjából kilencven százalékban ugyanaz hangzik el a filmben is, mint a színpadon. Egy visszafogott özvegyember kel életre a színpadon, akiről talán el sem tudják képzelni, hogy az élete kockáztatásával gyerekeket ment.
Hogy fogadta a zalaegerszegi közönség az előadást?
A bemutató után nagyon sok nézővel beszélgettem – mert bizony sokszor megállítják az embert az utcán –, és sokan mondták, hogy látták a filmet, de az a háromdimenziós élmény, amit a színházban kaptak, egyenértékű volt vele. Persze nagyon nehéz összehasonlítani a színházat a filmmel, annyi különbség van köztük, de a személyes jelenlét és az élő játék varázsa talán feledtetni tudja azt, hogy a film technikailag jóval több dologra képes: hogy csak mást ne említsünk, ott vannak a közeli felvételek, amik elementáris erővel képesek hatni a nézőre. Nagyon jólestek ezek a dicsérő szavak, és remélem, hogy a Thália Színház közönségének is elnyeri a tetszését az előadás.
Csiszár Imrével nem először dolgoztak már együtt. Milyen próbafolyamaton vannak túl?
Különleges volt a közös munka. Imrét egy hihetetlenül felkészült, széles látókörű, nagy tudású rendezőnek tartom, aki az én mércém szerint az ország öt legjobb rendezője között van. A stílusa talán egyeseket meglepne, ugyanis nyers és kemény. Nála nincs idő és lehetőség az elkalandozásra. Hihetetlenül koncentráltan, az origó felé törekedve rendez, és mindenfajta kicsapongást „megtorol”. Nagy örömömre szolgál, hogy úgy látom, ő is elfogad engem, hiszen ez volt az ötödik közös munkánk.
Az ötödik pecsét története nagyon komoly erkölcsi tartalommal bír és olyan erkölcsi dilemmákat vet fel, amikkel ma csak filmvásznon, színpadon vagy könyvekben találkozunk. Mit üzen ez a történet 2017-ben?
Bármilyen furcsa, 2017-ben is lehet találkozni kimagasló erkölcsi nagysággal rendelkező emberekkel. A kiállás mások, az elesettek, a megnyomorítottak mellett, akik az életüket nem tudják emberhez méltóan élni, ma is a hétköznapok hőseivé avat bizonyos embereket. Ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, maga is találkozhat velük.
Miért tartja fontosnak, hogy a budapesti közönség is láthassa ezt az előadást?
Elcsépelt közhely, hogy vízfejű ország vagyunk és minden a fővárosban történik. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy Budapesttől 220–240 kilométerre is jönnek létre olyan előadások, melyekre érdemes odafigyelni, és a vidéki színházakban is vannak olyan színészek, akik megrendítő alakításokra képesek.
Mivel ajánlaná a Thália Színház közönségének az előadást?
Mindennapi életünk megpróbáltatásai a nézők nagy részét arra inspirálják, hogy a színházba szórakozni, kikapcsolódni járjanak, de azt vallom, hogy az embernek szüksége van szembenézésre is, hogy az élet megpróbáltatásait nagyobb erővel, feltöltődve tudja elviselni. Ez bizonyos fajta komolyságot és elmélyülést igényel, hiszen – Őze egy másik filmjéből vett idézettel – „az élet nem habostorta”. Ez az előadás abszolút alkalmas erre a típusú szembenézésre és az elmélyülésre.
2017. augusztus 22.
