Agatha Christie világhírű krimije a Hevesi Sándor Színház színpadán
Decens környezet, választékos villaberendezés, jellegzetes tengerparti zajok szüremkednek be az erkély felől. Írógép kopogása hallatszik. Jellegzetes női hang vázolja fel az alaphelyzetet.
Ennyi persze majdnem elég a klasszikus, nett krimifelütéshez. Itt Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban azonban a helyzet rögzítéséhez amolyan plusz ötletként a szorgalmas és hűséges nézők számára ismerős hanggal hangszerelik a figyelmünket: a világhírű krimi, Agatha Christie (Tíz kicsi néger helyett ) "És már senki sem" címmel játszott művének sorait Egervári Klára olvassa. A hangszórókból halljuk, amit látunk: hogy néz ki a jövendő gyilkosságok terepe, ki jön, ki megy, ki hogyan néz ki. (Utóbbi leírások ugyan nem mindig fedik a belépők karakterét, de nem is ez a cél.)
Mi lehet a cél egy ismert krimi színházi műsorra tűzésével? A ráismeréssel segített, a hajdani olvasmány- és filmélményekből felidézett izgalmak újrateremtése? Vagy bizalom aziránt, hogy hiába klasszikus, mégsem emlékszünk pontosan, de a sztori itt-ott homályosan feldereng, ez a belső kutatás pedig többletfeszültséget ígér? Vagy az, hogy az ifjabb nemzedékek most találkoznak először a krimiirodalom legválasztékosabb sorozatgyilkosságával?
Jómagam másra szavaznék. Arra, hogy a bűnügyi tragikomédia szerepei jól kioszthatók a zalaegerszegi társulatban, alakításuk pedig egyenként és együtt is méltó kihívást jelentenek kedvenc színészeink számára. Sztarenki Pál művészeti vezető rendezésében visszafogott alakítások árnyalt eszköztárával, ám a verbális elegancia teljes fegyverzetével találkozhatunk, ahogy azt az angolszász krimiktől el is várjuk. A körmönfont fogalmazások, udvariassági gesztusok mögött mindig érdemes sejtenünk valami súlyos ármányt, hátha még levél is érkezik V. A. Lucky aláírással! (VALAKI.)
A szünetbeli beszélgetéseket kihallgatva (ráragad az emberre a nyomozhatnék...) tanúsíthatom, mindenki gyanús volt, ami azt jelenti, az összes figura elhitette magáról, akár ő is lehetne az a valaki. A közönség latolgatta, vajon az a figura lesz-e a gyilkos, aki bemutatkozván nyomatékosan hamis nevet mondott (Farkas Ignác), vagy tán az, aki még egyszer sem öltözött át (Besenczi Árpád), vagy épp a törékeny, de határozottan bátor ifjú titkárnő (Kováts Dóra), esetleg a feltűnően absztinensnek mutatkozó volt sebész (Szakály Aurél), illetve a vallási szigor szikár vénkisasszonya (Ecsedi Erzsébet), vagy inkább a gyanúsan zavart tábornok (Balogh Tamás). A korai vég miatt kevesebb esélyt kap a folyton háborgó szobaasszony (Pap Lujza), a furcsán készséges inas (Andics Tibor) és a nyegle aranyifjú (Barsi Márton). A legtöbb tippet a nagyhangú, korábbi bűneit készséggel vállaló kalandor kapja (Urházy Gábor László), hiszen majdnem végig bírja és rengeteget beszél. Persze a sok diskurzusból kiderül, senki nem ártatlan, mindenki megérdemelné a büntetést.
Ha a nézők közül valaki (nem az a VALAKI!) mégis emlékezett volna az eredeti sztorira, láthatta, egy kis csavart az egerszegi társulat is becsempészett a végkifejletbe, ám alapvetően szépen követte a díszletfalon kőbe vésve olvasható klasszikus versike nyomvonalát. Hogy a váratlan happy end használ-e a jellegzetesen hűvös bűnügyi történet interpretálásának, annak eldöntése ízlés kérdése, a fősodor hangvételéből nem lóg ki annyira, hogy a kegyetlen szerző, a krimi koronázatlan királynője esetleg megorrolhatna rá, ha látná. (Remélem, most felcsigáztam az olvasókat annyira, hogy vállalják az alapvetően szórakoztató esti kikapcsolódást a Hevesi Sándor Színházba látogatva.)
Az egyetlen helyszínen játszódó darab látványára is érdemes emlékezni, a bal oldali könyvespolcot külön ajánlom a figyelemre (díszlet: Szlávik István); nemkülönben a pazar ruhákra (jelmez: Cselényi Nóra). Közben vigyázzanak magukra, őrizetlenül hagyott pohárból ne igyanak, ingó kődíszek alá ne álljanak. Előbb-utóbb minden szobor ledől.
Arany Horváth Zsuzsa
2017. április 20.
