Lehámló rétegek – A vihar kapujában c. előadásról
Kamaraterem hiányában ritka ajándék egy-egy kamara-előadás a zalaegerszegi nézőknek. Utoljára négy évvel ezelőtt láthattuk a Vaknyugatot, valamint a színház néhány lakásszínházi előadással igyekezett a delikát élményekre is vágyó színházbarátok kedvében járni.
A lakásszínház jó kezdeményezés volt (azért a múlt idő, mert ebben az évadban már nem működött, és a hírek szerint jövőre sem
fog), de más műfaj, mint a kamaraszínház. Igény lenne mindkettőre. Erre utal, hogy A vihar kapujában hatodik (és lehet, hogy egyben utolsó) előadása pótszékes teltházzal ment. És ha a nagy színpadhoz
képest nem is sok az a 60-70 ember, egy színháznak és a közönségének is fontos, hogy terepet kapjanak a kísérletező, bátor előadások. Nem utolsó sorban pedig a színészeknek is létérdekük, hiszen
nekik sem mindegy, hogy színészi eszköztárukat bővíthetik vagy karbantarthatják-e kisebb terekben. A helyzetet az oldhatná meg, ha a Griff Bábszínház önálló játszóhelyet kaphatna, és így a kamaratermet
csak a színház használhatná. Tervek vannak, belátható határidőről egyelőre nem tudni.
Addig örülhetünk az olyan ritka ajándékoknak, mint A vihar kapujában.
A drámát Müller Péter Akutagave Rjúnoszuke novellái, valamint Kuroszava Akira ismert, 1950-ben készült filmje alapján írta. Az egyszerű történet szerint a XII. századi Kiotót polgárháború sújtja.
Egy szamuráj és a felesége menekül a pusztítás elől, az erdőben azonban találkoznak egy rablóval, aki az asszonyt megerőszakolja, a férjét pedig megöli. A történetet a három szereplő, valamint egy
arra járó favágó mondja el – ahányan, annyiféleképpen. (A megölt szamurájnak a lelkét idézik meg.)
A hely és az idő Müller Péter átiratában tulajdonképpen lényegtelen. Időtlen történetet írt, példázatot az emberi természetről, és ez az időtlenség jellemzi a Gergye Krisztián által rendezett előadást is.
Zöldy Z. Gergely díszlete remek, és meghatározza az előadás alaphangját: úgy időtlen és általános, hogy hangulatában mégiscsak van valami keleti íz, főleg, amikor Gibárti Tibor fényei új jelentést adnak
egyik vagy másik részletének. Így lesz a sötét csuhás koldusból (Ticz András) egyetlen pillanat alatt földöntúli, égi jelenség, így gyullad lángra az erdő egy napfelkelte tüzében. A mély árokkal kettévágott
tér mindkét oldalán hámló, fehér fatörzseket látunk. Közülük csak hármat rögzítettek (utalva a három főszereplőre), az összes többi kileng, inog, bizonytalan, mint minden, amit az előadás szerint az igazságról és önmagunkról megtudhatunk.
A jelmezek (szintén Zöldy Z. Gergely munkái) szabásukban, jellegükben utalnak a
japán öltözetekre. A szürkés, visszafogott színek között a legszembeötlőbb a feleség
hófehér ruhája, amihez hozzátapad az a vöröses, szálas anyag, amivel a színpadot
felszórták. Egy piros kendővel együtt a tisztaságot, a csábítást és a véres tragédiát egyaránt
megidézik ezek a színek. Az igazság mibenléte, az emlékezet működése
és a valóságérzékelés mind-mind olyan kérdések, amelyeket több tudomány is vizsgál
a filozófiától az orvostudomány különböző ágaiig. De ezekkel a kérdésekkel a mindennapokban
is találkozunk. És nem csak azok, akiket jó- vagy balsorsuk a rendőrségre
vagy a bíróságra sodor, mint A vihar kapujában szereplőit. Hány saját igazában biztos,
megingathatatlan embert ismerünk, ahogy mindenben bizonytalanokat is. Hányszor
látjuk, hogyan igazodik – tudatosan vagy tudat alatt – a mondandó különböző szempontokhoz,
érzelmi vagy észérvekhez. Az előadásban erre a közös emberi tapasztalatra
ismerünk rá. Még pedig úgy, hogy mi, nézők leszünk a bíróság, nekünk vallanak a tragédia résztvevői
és tanúi, minket akarnak meggyőzni a saját igazukról. Ehhez az ismétlődésekre
épülő játékhoz intenzív, meggyőző színészi jelenlét szükséges. Az alaphangot Ticz
András csuklyás koldusának kicsit talán hosszú, de nagyon expresszív monológja
adja meg, ahogy egy háború sújtotta, erőszakba és vérbe fulladó város képét festi
elénk. Baj László favágója érezhetően titkokat rejt érzelmi hullámzásai mögé, jól gazdálkodik
a mimikájával is. Madák Zsuzsanna szerzetesét vele ellentétben a hite megtartja,
megőrzi a hullámzásoktól, a furcsa tragédia mégis megérinti.
Varga Balázs vendégként érkezett a társulatba. Sokat veszítene az előadás, ha a
rabló, akit alakít, megmaradna a sztereotípiák mentén, és nem lenne ennyire összetett
karakter. Fekete-fehér figurák mellett nem működne a főszereplő hármas bonyolult,
libikókaszerűen változó kapcsolatrendszere. Itt azonban a rablónak is vannak gyenge
pillanatai, elbizonytalanodik, őt is meglepik a saját érzelmei, miközben személyiségében
persze benne vannak olyan „rablókellékek”, mint a felülkerekedés vágya és az agresszió.
A Mihály Péter által alakított férj áldozatként sem egyértelműen pozitív szereplő.
Pénzéhsége, önzése, máskor nemtörődömsége, megint máskor tehetetlensége időnként
nem csak a feleségét, a nézőt is taszítja. Pap Lujza (a feleség szerepében) nem csupán
fehér ruhájával, hanem játékával is kiviláglik az előadásból. Széles érzelmi skálát jár be
a legkisebb színészi túlzás nélkül. Pontos, finom, elegáns. Örök nő és egyszeri, megismételhetetlen
asszony ez a feleség. Háborog az ember lelke a vidéki színészek sorsán, ha
arra gondol, hogy itt van ez a nagyszerű színésznő jó húsz éve Zalaegerszegen, és hogyhogy
nem olyan ismert és elismert, ahogy az rendjén lenne?
Gergye Krisztiánt elsősorban táncosként és koreográfusként ismerjük, és ez természetesen
ezen az alapvetően prózai rendezésen is látszik. A színpadkép is táncol, a kilengő
fák is táncolnak, a térrendezés, a mozgások mind-mind tükrözik ezt a táncos meghatározottságot.
A rabló és a férj párbajai pedig külön lehetőséget adnak, hogy megmutassa,
hogy lehet a különböző szemszögekből megmutatott küzdelemmel jellemet festeni.
Az előadás végén maradnak a jobbra-balra lengő fák. Kérgük mintha a vágyott igazság
újabb és újabb, foltosra hámlott, meg mégsem ismerhető arcát mutatná. Minden bizonytalan.
Turbuly Lilla
