Nászta Katalin: A király beszéde – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadása
Szabályos színházi kritikát soha nem írtam. Milyen is lenne egy szabályos színházi kritika? Kell-e egyáltalán szabályos színházi kritikát írni, mikor soha nem vagyunk szabályosak és egy színházi előadás sem lehet szabályos, mert akkor a kutyát sem érdekli.
Itt volt ez a rettenetes covid-helyzet, végig tarolta a félvilágot, megcsipkedve azokat is, akiket nem tudott magával hurcolni. A nagy vákuumban, amit okozott, huzat van. Kell a vállad, hogy megmelegítsen.
A zalaegerszegi A király beszédét már február 11.én bemutatták, amikor is nem tudtam megnézni, mert újra elkapott a tüdőgyulladás. Mire meggyógyultam, az előadás főszereplőjét kapta el a visszavonuló covid-hullám. Várnunk kellett majdnem két hétig, mire megnézhettük.
Bérletes előadás, nem zenés, nem vígjáték, mégis megtelik a nézőtér. Kezdődhet az előadás.
A nyitókép az öreg király, V. György (Farkas Ignác) és fia, Bertie (Urházy Gábor László) közötti beszélgetéssel indul. A király beteg, alig kap levegőt, olyan élethűen, hogy aggódni kezdünk az egészségéért. Kivált, hogy a fiát alakító főszereplő betegsége miatt kellett ennyit várnunk az előadásra. Megcsap az ideiglenesség szele. Érzékenyebbek vagyunk.
Urházy Gábor László szerintem pályája legjobb alakítását nyújtja A király beszédében.
Mire is kíváncsi a néző? Nem a szerepre, ó, dehogy. Hanem a színészére, akit látni akar. Nemcsak akiket eljátszik a színpadon, ő magára, aki a szerepekben van. Milyen boldog, mikor kibújik a szerep mögül az ember.
Ugyanez jutott eszembe Kiss Ernő alakítása kapcsán is, aki Lionelt, a beszédterapeutát alakítja. Az embert láthatom színpadon, akit ilyen-olyan szerepek mögé rejtenek.
Mert rejtőzünk. Védekezésre vagyunk berendezkedve. Ki ettől, ki attól tart valamilyen mértékben. De mikor nem fél semmitől, meglátszik benne az ember. Nagybetűvel is írhatnám, de az elvinné a mondandóm lényegét. Mert az ember ilyen: egyedüli példány, a költő szavait kölcsönözve. És azt mindig becsüljük.
Becses alakítás mindkét színművész részéről. De mikor ezt leírom, máris ítéletnek hat, holott csak puszta megállapítás. Mint mikor bányászás közben drágakőre bukkansz és konstatálod: ez tényleg az. Az ováció belül zeng igazán, hosszan.
Ők a főszereplők, természetes, hogy velük kezdem, de kitüntetett figyelmemnek irántuk a majdani király apja ágyaz meg, akit Farkas Ignác alakít, V. György szerepében úgy, hogy el is hittem, valóban beteg. Az esendőségünket megmutatni, nem eljátszani, hanem felfedni – ez a művészet csimborasszója. Ekkor levedlik a máz, amit védekezésül ken magára a színész, az ember, hogy levegőhöz jusson ezen a világon. Mert mintha minden fojtani akarná, visszagyömöszölni belé, amivel meg van áldva. Mintha az élet az igazi élet ellensége lenne. Teljesen beleszoksz, tudomásul veszed, megtanulod kínkeservesen, hogy ilyen. Ez a hazugság. Mert valaki valahonnan egyszercsak odadobja neked a mentőövet, ne fuldokolj tovább.
Ilyen gondolatokat ébresztett bennem az előadás. Megláttatja azt, amiért érdemes nyitott szemmel élni és nyitott szívvel hallani. Ez a gondolatsor mélységes hálát éreztet velem e színház iránt. Megesett szívvel ülök a többiekkel együtt székemen s mivel a konvenciók nem engednek mást, meg nem is lenne illő, csak tapsolunk, újból és újból kihívjuk a színészeket – megköszönni nekik az Élményt. De a legszívesebben felkiabálnék a színészeknek:Köszönöm!
A darab témája örök – sajnos vagy hála Istennek –, szemnyitogató, szívhasogató. Mert ha helyzet van mindig kell valaki, aki megszólal, kimondja a sokaság nevében. Akit mindig el akarnak hallgattatni, bele akarnak döngölni a földbe. Pedig benne van minden reményünk. Hogy mikor megszólal, azt mondja, amit mi szólnánk – csak nála súlya is van, így hatása is sokkal nagyobb, mintha mi szólalnánk meg.
Egy igazi úr jellemvonásait, mondhatni örökérvényű ismertető jegyeit az angol felsőház etikettje, viselkedési normái határozzák meg világszerte. A mai napig egy igazi úriember úgy viselkedik, mint egy angol főnemes. Legyen az férfi vagy nő. Magától értetődő egyenes tartás, nem feszítetten görcsös. Kalapját kissé megemelve, fejbiccentéssel üdvözli az ismerőst. Elegáns öltöny, sétapálca, ruganyos léptek, előzékenység a hölgyek iránt, nem hivalkodó, nem is szolgai, de büszke és készséges. Nem ugrik, hanem ott van a kellő pillanatban. Nem feltűnősködik, de megoldja. Diszkrét. Sosem közönséges. Még akkor sem, amikor káromkodik. Tartása van. Méltósága. Önérzete, ami nem önérzeteskedés.
Ilyenek voltak a zalaegerszegi színház A király beszéde című előadás színészei. Gyönyörködtünk bennük.
Urházy Gábor László és Kiss Ernő mellett – alapemberei a társulatnak, mindig lehet számítani rájuk, feladataikat jól oldják meg és sikerre viszik a darabot - ott áll a „tálca”, akik nélkül értékük nem volna ugyanaz: a szereplőgárda. Igazából nincs mellékszerep. Csak a szereplők közül kevesebb fény jut egyik-másiknak a tökéletes hatás érdekében. Farkas Ignác, aki megadja a hangot, Magyar Cecília, aki Erzsébet, York herceg feleségének szerepében remekel együttérző, okos magatartásával, Pap Lujza Myrtle, Lionel feleségeként előadói vénája újabb színeivel kápráztat el minket, Szakály Aurél minden modorosság nélkül angol érsek, Besenczi Árpád visszafogott, briliáns agyú Churchill szerepében, Hertelendy Attila sem lépi át azt a bizonyos vonalat David, a félresikerült walesi herceg szerepében, Mihály Péter a többiekkel együtt magától értetődő természetességgel ez esetben brit miniszterelnök, Bellus Attila a „sajtós” szerepében, Mester Edit anyakirálynőként, Kováts Dóra az amerikai nő, David szeretője, majd felesége szerepében – kiváló partnerei az előadás főszereplőinek. A szöveg, a szerző, a téma, a színház iránti alázat magasztosul fel jelenlétükkel. Az, amit szóvá sem kell tenni, annyira magától értetődő – ettől csodálatos a színház.
Nem tudom, Funtek Frigyes milyen rendező, mert hál’ istennek nem látszott a cipője nyoma, de a kezéé a legnagyszerűbben, észrevétlenül terelgette a játszókat. Szabadon és természetesen lehettek a színészek azok, akikké lenniük kellett. Remeknek tartom dramaturgi munkáját is, hogy épp ezek a jelenetek kerültek színre. Minden és mindenki a „helyén” van az előadás szövetében.
A díszlet-jelmeztervezőt is dicséret illeti, minden modernkedés nélkül funkcionáltak a különböző színekkel megvilágított mozgatható vastag falak, a legmegfelelőbb játékteret kínálva a cselekménynek, játszóknak, színre idézve a kor komor hangulatát.
A színházi előadás nem versenytársa a filmnek. Két külön műfaj, amit, ha ötvöznek, akkor is elválik a kettő. A filmbejátszások az adott időpontokban zajló eseményeket jelzik a gyengébbek kedvéért. Mert a világ hajlamos hamar elfelejteni azt, aminek veszélye folytonos.
Ez a mű mindenkor megtalálja a maga közönségét. Hozzánk most így jutott el újból, hála érte az alkotóknak. Megmutatja miként válhat két ember között egy kapcsolat olyanná, ami az egész világra kihat. A társadalmi ranglétra legtávolabbi pontján állnak és szemünk előtt bontakozik ki egy gyönyörű barátság.
Nincs is szebb, hatásosabb, szemet-szívet ennél jobban betöltő művészet. A néző újra gyerek lehet, aki tanul és tapsol örömében. Ez az, ami soha-soha nem múlik el.
Visszatérve a főszerepeket alakítókra. Mindketten olyasmit mutattak meg magukból, amit én eddig nem láttam, vagy nem vettem észre? Az esendőség, ami az emberen belül van, de igazán csak akkor látszik, amikor „leteszi a fegyvert”, nem bújik semmi mögé, engedi látszani azt az elrejtettet, akitől ő az, aki. Kiss Ernő egyik ilyen pillanata, mikor a leendő király sértettségében felindultan megbántja durva szavaival a neki segítőt, és emlékezteti társadalmi rangon aluliságára, amit Kiss Ernő-Lionel úgy reagál le, hogy nem reagál rá, csak nagyot nyel, miközben nyugtázza Urházy Gábor László-Bertie szavait, és otthagyja. Mindent elmond azzal, hogy nem mond semmit.
Urházy Gábor László pedig a tanulás folyamatát mutatja be olyannyira ügyetlenül, ahogy csak az igazán nagyok tudnak ügyetlenek lenni színpadon. Nem él a karikírozás olcsóbb eszközeivel. Vállalja a kínos szüneteket, a buta nyelvbotlásokat. Vállalja, hogy szánalmat érezzenek iránta. Olyan alacsonyra húzza össze magát, amennyire csak bírja. Kitárulkozása, őszintesége a legtapasztaltabb embert is meglepi.
Azt hiszem ehhez az „élet” is hozzásegítette, a csillagok állása, az, amiről azt szokták mondani, hogy átsuhan valami a termen, a színpadon. És erre Kiss Ernővel együtt úgy éreznek rá, hogy szellemi-lelki felüdülést jelent nekünk is. Megtörténik a csoda. Két emberből, akik a világ távoli pontjain élnek egymástól, kiket nemcsak egy óceán, társadalmi helyzetük is elválaszt, barátok lesznek. A barátság legszebb, legnemesebb értelmében. És a király beszéde felhangzik – messze szólóan, lélekbe hatolva.
Nászta Katalin
2022. március 04.
