Színészsors a színpadon
Különös alkalom, amikor a közönség, számára a mindennapokban misztikum és intimitás övezte, színészsorsot bemutató előadás avatott résztvevőjévé válhat.
A Hevesi Sándor Színház legutóbbi nagyszínpadi produkciója, Alexander Dumas és Jean-Paul Sartre Kean, a színész (Mészöly Dezső fordítása) című darabja - a sejtelmesség oldásával - a nap, mint nap „világmegváltó deszkákra” lépő, a klasszikus Shakespeare-drámák figuráinak megformálásában egyedi, a nézők és a „hatalom” részről egyaránt elismert előadóművész életének sajátos etapját dolgozza fel.
Kuriózumnak számít a mű - komédia műfajára hangszerelt - szövege, amennyiben a romantika stílusában írott prózájáról közismert Dumas darabját alapnak tekintve, az egzisztencializmus („minden jelenséget és problémát az elkülönült személyiség szemszögéből tekintő) reprezentáns képviselője, Sartre filozofikus gondolataival ötvözötten foglalja magában.
A középpontos drámák szerkezetét követve, a darab központi figurája Kean, a XIX. századi angol színjátszás legnagyobb színésze, aki emlékezetes színpadi alakításaival, tehetségével estéről estére elbűvöli közönségét. Szakmai sikerei csúcspontján azonban mégsem boldog, fiatal évei bohémságának elmúltával belső elégedetlenség gyötri: hiányzik az életéből az igazi, őszinte lelki társ. Olthatatlanul szerelmes ugyan Elénába, a dán nagykövet feleségébe, akinek a walesi herceg, Kean ifjúkori cimborája, ugyancsak lelkes rajongója. Az érzelmi háromszögben kialakult viszonyukról való gondolatait a címszereplő színész, az élettapasztalt férfi bölcsességével fejti ki Elénának: „Mi mind a hárman áldozatok vagyunk. Te nőnek születtél; ő nagyon magasan született; én nagyon mélyen...Te abban gyönyörködsz, hogy mások gyönyörködnek benned, Én abban, hogy mások tapsolnak a tehetségemnek. Ő meg ritka virág: attól herceg, hogy mások beszívják fenséges illatát. Szépség, fenség, tehetség, ugyanaz a káprázat. A mi fényünk csak visszfény.”
A mű három meghatározó figurájának egymáshoz való viszonyulásán túlmutatóan, azonban létezik a darab cselekményének egy látszólag jelentéktelenebb vonulata is: Kean és a színésznői álmokat kergető, módos polgárlány, Anna Damby kapcsolata, amely a színészkirály Othello szerepében nyújtott botrányos színpadi viselkedéséből eredő kegyvesztettségét és Eléna iránti szerelmi rajongásának összeomlását (a két főmotívum) követően Kean megőrüléséhez közeli állapotához vezet - hiszen élete értelmének legfontosabb értékeit veszíti el -, a végkifejletben kapja meg igazi jelentését...
Dumas és Sartre darabját Madák Zsuzsanna dramaturgiai közreműködésével Sztarenki Pál állította színpadra. Nem tudható, hogy az eredeti szövegkönyv tartalmát mennyire formálták át, (mindenesetre a pergőbb köznyelvi dialógusok és a teoretikusabb szövegrészek egyensúlyát megtartották) a második felvonás ritmikussága érezhetően változást jelentett az első rész hosszan elnyújtott expozíciójával, „eseménytelenebb” történéseivel szemben.
Sztarenki Pál rendezése nem a komédiai elemeket hangsúlyozta, sokkal inkább a vígjátéki szituációk mögöttes jelentését, fonákságát (elégikus életérzésbe rejtett vonulatát) mutatta meg, miközben a „sztárszínész” több arculatát is elénk állította.
Az első felvonás önmarcangoló, erősen alkoholizáló művészzseni prototípusával, majd a szakmai tudás birtoklásának tudatában fellépő – rendezői attitűdöt felvevő, a színésznői ambíciókra törekvő Anna Damby-t instruáló – mentorral, végül a beteljesületlen (egyszerre földi és plátói) szerelem áldozatává vált színházi „botrányhőssel” szembesülhettünk.
Kean szerepét Farkas Ignác jelenítette meg, aki határozott karakterként „nyers erőből” játszotta végig a darabot. Játékának hitelét növelte, hogy Kean figurájának valamennyi szegmensét – a színház kulisszatitkokkal teli világának szubjektív ismeretéből fakadóan – személyes tapasztalatból tudta megjeleníteni, így e kivételes színészsors színpadi életre keltésében sem okozott csalódást. A szereplőgárdából rajta kívül Pap Lujza (Anna Damby) egyenletes színvonalú alakítását, valamint Wellmann György (Salamon súgó) egy-egy profi felvillanását érdemes megemlítenünk.
A határozott rendezői koncepcióra irányuló törekvés és annak megvalósítására hivatott színészi akarat ellenére, – az igazi mélységek és magasságok felmutatásának hiánya, s talán a téma marginális volta miatt is – az egerszegi teátrum legutóbbi nagyszínpadi bemutatója csupán átlagos színházi este élményével ajándékozta meg a nézőt.
Szemes Béla
2014. december 16.
Zalaegerszeg lokálpatrióta hetilap
