Legendává "nemesedett" evilági életpálya históriája Tim Rice - Andrew Lloyd Webber : Evita című musicaljének bemutatójáról
A sokféle feldolgozásban megjelent „sztárdarabok” színrevitelének újabb variánsai fokozott kihívást jelentenek a rendező és a történetet eljátszó, a karaktereket megjelenítő színészek számára egyaránt.
Különösképpen érvényes ez azokra a nagy ívű zenés művekre, amelyek színpadra állításában az egyediség, a rendezői koncepció/üzenet/többletjelentés megfogalmazásának eredetisége csak akkor érvényesülhet, ha a színpadi formanyelv korábbi előadásokban nem alkalmazott szegmensei, fel nem fedezett (hatásértékében új), vagy a megelőző rendezői értelmezésekben kevésbé fókuszba állított dramaturgiai eszközei kapnak meghatározó funkciót. A Hevesi Sándor Színház idei évadában bemutatott monumentális nagyszínpadi musical, a szövegkönyvet író Tim Rice és a zenét szerző Andrew Lloyd Webber Evita (Miklós Tibor fordítása) című darabja, amelynek interpretációjára Böhm György vállalkozott. A rendező koncepciójának legfőbb erénye, hogy fontosnak tartotta és érvényesíteni tudta a tartalmi és formai elemek egyensúlyának fenntartását, aminek eredményeképpen központi szerepet kapott maga a történet; a címszereplő személyiségének/attitűdjének megismerése, mélyről jött egyéni sorsának, karrierjének alakulása, a korszak társadalmi/politikai viszonyainak formálásában betöltött nélkülözhetetlen szerepe. A néző számára ennek a vonulatnak a követhetőségét erősítette a nagy szereplőgárda látványos, intenzív színpadi mozgása, a zenekari kísérettel előadott közismert dalok elhangzása. Böhm színpadán – a rövid bevezető jelenetet követően – az idősík megbontásával (a tényleges expozícióban először Evita mítoszteremtő kegyhely benyomását keltő ravatalának képével szembesülhetünk, amely egyúttal a halotti szertartás relikviájaként az előadás keretes szerkezetét is megteremti) kronologikus visszatekintés aspektusából ismerhetjük meg a darab középponti alakja élettörténetének egyes etapjait. A mű cselekménye az életútnak azokat a lényeges állomásait jeleníti meg, amelyeket végigjárva a szubkulturális környezetből indult fiatal lány – aki viszontagságos sorsából fakadóan, a férfiak kegyeit keresve, bármely igényüket kielégítette – karizmatikus egyéniségének köszönhetően az államhatalom csúcsára emelkedve, az argentin nép kedvencévé, szimbolikus alakjává, világszerte megismert ikonikus figurájává vált. Evita (Eva Perón) karriertörténete szerencsésen esik egybe a változások kereszttüzében formálódó Argentína társadalmi/politikai viszonyaival. A közélet instabilitása nem csupán a köznép megingathatatlan szimpátiáját hozza el számára, de kedvező közeget, egzisztenciát teremt az egyéni felemelkedése és a „társadalmi ranglétrán” tetőpontra jutása (feleségül megy Juan Perón államelnökhöz) megvalósulásához. Evita sorsának kontúrjait, magasra ívelő karrierjét, egyéni tragédiáját életútjának determináns szakaszai prezentálják: Magaldihoz, az ismert és kedvelt énekeshez kötődő viszonya/rajongása; uralkodói ambícióit rendíthetetlenül érvényesíteni kívánó Perón iránti rokonszenve/intim érzelmi vonzódása; az országhatárokon túlmutató népszerűsége, sikeressége csúcspontján férje politikai/hatalmi célkitűzései valóra váltásának érdekében betöltött szerepvállalása. A legendás – happy end-et ígérő – pályaív azonban előjelet vált, egyéni tragédiába fordul: a fiatalasszony gyógyíthatatlan betegség áldozatává válik. Interperszonális viszonyai átalakulásával egyetemben felerősödik pszichésen mindig is jelen lévő gyötrő és leküzdhetetlen kételye: félelme attól, hogy neve, a halálát követően kortársai és az utókor számára feledésbe merül. Ennek a belső vívódásnak meggyőző cáfolatát igazolja Tim Rice és Lloyd Webber hatásos többféle rokon művészeti ágban feldolgozott szövegkönyvének cselekménye...
Elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Böhm Györgynek alapvetően sikerült rendezői elképzelését megvalósítania: színpadán a néző – a korabeli társadalmi közegbe ágyazottan – végigkísérhette Juan Perón és Evita „személyi kultuszáig” vezető történetét. A helyenként elnagyoltnak tűnő jelenetek (a „finomhangolás”, a jó értelemben vett profizmus hiányosságai elsősorban a sokszereplős táncprodukciókban voltak tetten érhetőek) ellenére, a rendezés arányosan érvényesítette a műfaj specifikumaként jegyzett prózai szövegkommunikáció – muzikalitás (zene és dalbetétek) – koreográfia komplexitásának egységét/harmóniáját. A látványos színpadkép, a változatos díszlet (Michac Gábor munkája), Kemenesi Tünde tervezett jelmezei, a szereplők, főként a létszámában is jelentős tánckarnak a történethez illeszkedő ritmusú mozgása (Bakó Gábor koreográfiája), a zenekar nívós és intenzív közreműködése (Máriás Zsolt vezényletével) egyaránt erősítette a rendezői koncepció fő vonulatának kibontakozását.
Éva Perón alakját váltakozó szereposztásban Debrei Zsuzsanna/Foki Veronika formálta meg. (E sorok írója az utóbbi alakításában látta az előadást). Foki Veronika karakteres színpadi játéka tökéletesen jelenítette meg a „hús-vér” Evita evilági életpályájának történetét, személyisége metamorfózisának változásait és a jelképpé váló, legendává nemesedett címszereplő emblematikus figuráját. Urházy Gábor László szerepformálása hitelesen vitte színre a hatalom csúcsára törő, egyeduralmát bármi áron megtartani kívánó Juan Perón államelnök egyéniségének alapvető emberi attitűdjét. Az előadás egészének karmesteri szerepében – végig a színen tartózkodó – Bot Gábort (Che) láthattuk, aki Evita történetének mesélőjeként, a narrátori „köntösbe bújva”, a rendező koncepciójában kitűzött műfaji filozófia („groteszk rockopera”) szellemében vezényelte le az előadást. Bot állandó színpadi jelenléte, színészi összteljesítménye (nyelvi és metakommunikációja, kiemelhető zenei képessége/énekbeli tudása) a bemutató sikerének egyik garanciáját jelentette.
Szemes Béla
2017. október 13.
