Szemes Péter beszéde Balogh Tamás és Farkas Ignác táblájának avatásán
„A színész a szerep írott szövegével szemben teljesen önálló művész. Hogy a szerep szavai miként alakulnak ki lelkében, hogy az alak szóbeli kivonata hogyan formálódik benne emberré: ez merőben a színész egyéniségén múlik.”
„A színész a szerep írott szövegével szemben teljesen önálló művész. Hogy a szerep szavai miként alakulnak ki lelkében, hogy az alak szóbeli kivonata hogyan formálódik benne emberré: ez merőben a színész egyéniségén múlik (...). Mennél mélyebbre hatol a színész a szerepben, mennél jobban sajátjává teszi az író szövegét, mennél önkéntelenebbül törnek ki belőle a színpadon a betanult szavak: annál elütőbb lesz alakítása minden más alakítástól.” – írta e színház éppen 145 esztendeje született névadója Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete című átfogó munkájában. Hozzátehetjük még, hogy az átélés intenzitása szerint – ez nyilvánvalóan a tehetség zsinórmértéke is – három típust különít el Hevesi: a komédiást, a virtuózt és a művészt. Utóbbit ekként jellemzi: „A művész (...) fölenged, fölolvad a szerepben. Nem áll az író és a közönség között, hanem azt a hatást kelti, hogy maga a szerep elevenült meg szemünk láttára. A művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle, egész embert ad, s nem egész személyt, s úgy éri el azt, hogy bár mindig ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt.”. Megtisztelő és örömteli feladat ma – mikor róluk formázott Béres János mesteri keze műalkotást, s nyertek így egy másik művészeti ágban is élő öröklétet – két ilyen művészt, igazi színházi alkotót köszönteni: Balogh Tamást és Farkas Ignácot.
Akiket, bár természetszerűleg más-más egyéniségek, a bronz dicsőségén kívül e színházhoz és a városhoz való viszony is közösségre hoz. Abban, hogy az egyetemes színházművészek nemzetségének, a magyar színházművészek nagycsaládjának ez a kicsi, de számunkra mindnél kedvesebb családja, a Hevesi Sándor Színház Örökös tagsággal ismerte el teljesítményüket, eddigi színészi, Ignác esetében részben rendezői életművüket – két emberöltő munkája rejlik. Az első a felkészülésé, a pályára lépésé, ami Tamásnál több kanyarral és kicsit később, de szerencsére éppúgy bekövetkezett, mint Ignácnál, és végül nem rabolta el őt Tháliától sem a zene, sem a tánc. S idő kellett ahhoz is, hogy a két pálya végül, az egyik a Ruszt-korszakból rövid nyíregyházi, a másik Kaposvárt követően kecskeméti és veszprémi kitérőt véve, a Halasi-éra kezdetén itt összetalálkozzon. Egy másik emberöltő munkájával Göcsejben váltva valóra az ifjan az Alföld két jeles teátrumában: Szegeden és Debrecenben megélt csodát, a színház semmivel össze nem téveszthető, megérintő varázsát.
Ugyan „vakmerőn s hívatlanul”, de számos zalai, zalaegerszegi társam nevében is köszönetet mondhatok azért, hogy színházi eszmélődésünk és értő nézővé válásunk az ő művészetüknek köszönhetően is történt. S szerencsére sokaké tart ma is. A teljesség igénye nélkül, de jó szívvel emlékezem egyik első élményként Ignác Toto-jára az Ózból – képe az előadás füzetéből kivágva sokáig állt az éjjeliszekrényemen, későbbi Scapin-jére, McMurphy-jére a Kakukkfészekből, ugyancsak középiskolásként a Ványa bácsi Asztrovjára, a Caligula Decius-ára, melytől hosszú szerep-sor vezet a legutóbbi Caligula Petronius-áig. Ahogy – ugyan a legendás hírű Mayerlingi fondorlatokat még nem láthattam – Tamás Duncan-jétől, Jonadábjától, Lear-jétől, Barakiásától is egy számomra és a színház történetét tekintve is jelentős ív húzható az újabb Barakiásig. Belevéve a két pálya találkozásának olyan más kitüntetett pontjait is, mint a Bölcs Náthán vagy Az ötödik pecsét.
Az Örökös tagsággal és e dicsőségfalra kerülésükkel az eddigi alkotói életmű elismerése mellett felelősség is jár. Nem a minőség megtartására gondolok, mert ez mindkettejük esetében kézenfekvő, hiszen habitusukból fakad, egyfajta belső művészi parancsként vezérli munkájukat. Sokkal inkább arra, hogy miként eddig tették, e tekintetben ezen a kitüntető cím talán nem változtatott, figyeljék, igazítsák a fiatalok lépteit, hiszen nem lehet nagyobb öröme egy mesternek sem, mint kéznyomát látni a tanítványon. Másrészt pedig, hogy segítsék eztán is a város, a megye kulturális javainak gyarapodását, a színház, mint flotta fogytán egyre inkább magára maradó vezérhajó zászlójának magasban tartásával, hiszen a nehézségek közt az egyre fontosabb szellemi útjelző. Ez persze sokszor túlmutat az egyéni alkotói lehetőségeken, s közös felelősség is – kettejük tekintélye azonban ebben immár megkérdőjelezhetetlen. S végül, hogy tegyék továbbra is azt, amit eddig, amihez legjobban értenek, s amiről Hevesi így ír: „Átélést kívánunk a színpadtól, és nemcsak játékot. Az átélés az, ami által a művészet természetté válik, tehát az átélés a színpadi illúzió föltétele. A játék legföljebb szórakoztat, mulattat, aminek, természetesen szintén megvan a maga értéke és jelentősége. Az átélés a nézővel is átélteti úgyszólván azt, amit a színész átél, és az igazi, művészi hatás, a tisztító, fölemelő érzés: a katarzis.”.
Ez a kis bejárati oldalfalakat szebbítő és gazdagító arcképcsarnok – sajnos részint pantheon – ma két új portréval bővült. Köszönet érte megálmodóinak, a Siklósi házaspárnak, Jutkának és Vilmosnak, akik rendre igazolják, hogy ki-ki a maga módján segítheti a kultúra ügyét, és hogy parázslik még a várost és az országot is egykor szebbé-jobbá tevő klasszikus polgári mecenatúra szikrája. Kívánom, hogy mindketten jó egészségben tehessék még ezt, közös javunkra és minden színházbarát örömére, hosszú-hosszú évekig. Támogatásuk a legjobban hasznosul: megőrzi az eddigi emlékeket, s számos újabb felejthetetlen egerszegi színházi pillanattá válik.
Külön öröm, hogy e két művel hazaérkezett ismét – a színházba bizonyosan, de talán a városba is – Béres János, aki újfent megcsillantotta mesterségbeli tudásának legjavát. Voltaképpen három tehát a két jelentős teljesítmény, melyek előtt ma fejet hajtunk. Becsüljük meg mindhármat érdeme szerint, az ünnepi alkalom elmúltával a mindennapokban is, mert a művész csak így teljesítheti be igazán feladatát.
Köszönöm a figyelmet!
Szemes Péter
2018. április 13.
