Kegyetlen testvéri csörte
Pont, mint a dedósok. „Ne nyúlj hozzá, az nem a Tiéd!" „Nem adok a chips-emből, mert az az enyém!" „Beleittál a pálinkámba?!" Állandó az acsarkodás a két – már középkorú – testvér között. A játéktér elrendezése azonban már az elején sejteti, hogy itt nem egy kedves, infantilis játékról van szó.
Az elsötétített, rozzant viskót jelképező tér telis tele kacattal: régi „kincsekkel" és új szerzeményekkel. Az isten háta mögötti faluban élő testvérpár életében a néha-néha megszólaló tévé jelenti a külvilágot, az elszalasztott vágyak, lehetőségek szimbolikája meg egy régi moziplakát. Mindennek a tetejében pedig ott a kereszt és a vég nélkül gyűjtögetett Mária szobrocskák.
A Hevesi Sándor Színház Stúdiószínpadán a közelmúltban mutatták be Martin McDonagh fekete komédiáját, a Vaknyugatot. A kortárs ír szerző, drámájában egy testvérpár folyamatos veszekedésén keresztül próbálja bemutatni azt, hogy miképp képes eltorzulni az emberi lélek, és hogy lehet kísérletet tenni a brutalitás megszüntetésére. Egyáltalán lehetséges –e egy viszonylagos nyugalom, harmónia megteremtése; vagy már teljesen reménytelen a helyzet.
A „dedóra" visszatérve: a két testvér – Coleman (Kiss Ernő) és Valene (Farkas Ignác) – mintha tényleg csak infantilis tréfát űzne egymással. Valóban megrekedtek egy kicsit a mentális fejlődés korai szakaszában, azonban tetteik (például kutyagyilkosság, majd apagyilkosság) már egyáltalán nem nevezhetők csínynek. Sokkal inkább kegyetlen, brutális cselekedetek, bűnök ezek, amiért a bűnhődés... mi is? Mondjuk a hallgatás fejében a másik társaságnak elviselése a véget nem érő mentális kínzás ellenére? De, hát az a másik sem ártatlan, sőt magától bűneit sem jutna eszébe beismerni. A megbocsájtás kérdése pedig egy újabb bizonytalansági tényező, mely nyomasztóan lebeg felettünk az egész előadás alatt.
Talán a pap, a falu Welsh atyája (Bellus Attila) majd segít; enyhít a lelkü(n)kön Csakhogy ő sem biztos semmiben, állandó kétségek között vergődik, s bánatában vedeli a pálinkát. Leginkább azt a szeszt, amivel a kiskorú Kicsilány, vagyis Mary (Madák Zsuzsanna) házal. Ez a tett is nyilván törvénytelen, ám az ő lelke tiszta, szeretni képes, habár a sors koránál érettebbé tette.
Mihály Péter rendezőnek (az első jelenet vontatottsága ellenére) sikerült a drámából egy olyan előadást létrehoznia, mely hiteles módon ábrázolja a kegyetlen testvéri csörtét, az esendőséget és a jellemek groteszk elváltozását. Mindezt leegyszerűsített nyelvi eszközökkel, fájdalmas humorral fűszerezve tárja elénk. Úgy nevetünk, hogy közben vívódunk, és az előadás képei napok múlva is bevillannak.
A történet egészét – és a drámai végkifejletet is – áthatja a megváltás szimbolikája. A szinte folyamatosan világító kereszt, a testvérekért (békességért, mások bűneiért) önmagát feláldozó Welsh atya, és a korpuszát lassan tisztára mosó Mary alakja szép kontrasztot (ám mégis harmonikus egységet) alkot a mocsokkal és a folyamatos trágársággal szemben. Igen, a színpadon káromkodnak. De ez nem öncélú művészkedés, hisz máshogy aligha lehetne kifejezni a drámában megjelenített lealjasodást, amit a színészek (az apró nyelvi bakik ellenére) precízen formálnak meg.
Hogy sikerült-e Welsh atyának a „megváltás", vagyis a testvérek lelki békéjének megteremtése? Hát nem igazán: mert az őszinte beismerés néha csak olaj a tűzre. Mindenesetre a feloldozást jelképező búcsúlevelet végül nem tépik össze, így marad remény a változásra.
A test fölött vért könnyező Mary (rockslágerből adaptált) búcsúéneke nemcsak ütős, hanem mélyen el is gondolkodtat: vajon melyikünk hibáztatható azért, hogy így „elzombisodott" körülöttünk a világ? Szerencsére az előadás nem akar válaszokat ránkeröltetni.
Pánczél Petra
2014. április 8.
